Rovat: Országunkban - 0
A Lech-mezei „vereség” minden más hagyománynál elevenebben élt Rábaköz tudóinak, bűvöseinek, bácsáinak emlékezetében. A rábapatonai „Tudós” Nagy Ferenctől, a barbacsi „JámborJános”-ig, az acsalagi Bendes József-ig mindvalahány tudta - méghozzá igen egybehangzóan. Mindkét Üreganyám is tudta, ezért Szent István ünnepét „nem illették áhítattal”.


Lehel kürtje


„Banun (Pannónia) visszaszerzése után előbbre léphettek a magyar nemzetek Baján örökségébe, egészen a Keremez (Enns) vizéig, noha Kurszán tücsköstül-verebestül, minden bánjával egyetemben tőrbe csalatott és odaveszett. A hon eredetire bíjült (bővült), de fővezér híján «széllé lazult (széjjel hullott)».

Akkortájt ezért még nem volt egy-kerek Magyarország, sem Bajánhoz mérhető uralkodó nem volt. Eleink több birodalomban éltek, más-más belső jogban. Ám mert vérrel léptek nemzeteik (törzseik) andaságra (szövetségre, testvérségre), kettőben közösködtek: baj (háború) esetére választott fővezérben, békében meg a «JÓ SZOMSZÉDSÁG TÖRVÉNYÉ»-nek megtartásában, hogy gyöpű ide, gyöpű oda, nehogy egymásra hatalmaskodjanak.

Erre a horka ügyelt, aki annak idején (Augsburg ostromának idején) Bulcsú vala, a matyók bánja. Bulcsút pedig azért választók e tisztre, mert apjának nagy része volt Banun, az avar örökség megszabadításában. Már az apja Vas-ba szállt Borsod-ból, nemzete felével.

Árpád perzsa pereputtya csak a maga nemzetét uralta, meg egynémely olasz várost, mely kezükre került Banunban. Ők maguk szeredások (zarathusztristák) voltak, de népeik közt Manó (Mani) hitét is tűrték, mert e hitek egektől valónak hirdetik az úrságot, szolgaságot, ellentétben a mi (ősi) hitünkkel. Árpád nemzetén akkortájt Fajszál bán uralkodott, ki meg magát horzemi (Khorezm-i, muzulmán arab) módon Zoltán-nak nevezé és a világ felé úgy tőn, mintha minden magyarok uralkodója volna. E gyöngéjére koppintónak rá EZEK (a keresztények) papjai. Bolhát dugtak fülébe, adták alá a lovat, hogy «egy Isten az Égben, egy Úr a Földön». S ez az Úr ő leendjen! Ám a németek egyik fejedelmének is bolhát dugának fülébe ezirányba, mert a papok nagy birodalmakat akartak, melyekben övék a végső szó.

A népek, nemzetek pedig mást áhítottak. Azok is, akik már nem élhették a JÓ SZOMSZÉDSÁG TÖRVÉNYÉ-t. A mi eleink - a szeredásokat kivéve - eszerint éltek és eszébe hozták a környékező világuknak, hogy talp alá rendeltetés nélkül méltóbban lehet élni. Ki-ki a maga módján békében, sokféleségben, de összegyalult akaratban! Akkoriban arra mén, hogy nagy birodalmak kerekedjenek-e urakkal, papokkal, nyomorult szolgákkal, vagy szabad népek sok szabad országa támadjon-e létre.

Öt vezérek pedig, név szerint Bulcsú, Level (Lehel), Kecöl, Súr meg Vajta, a HÁROM Ős (a mesélőknél avar, besenyő, hun. A „hun” magában foglalta a kabar Borsán törzset, a hansági bolgár maradványokat is.) kardforgató vezérei meghányták-vetették a világ folyását, mert német követek jövének és támaszt kértek bizonyos Ottó király ellen, aki - Fajszál fiához, Taksonyhoz hasonlatosan - papok palástja alól vicsorgatott a többire. Taksony követte Fajszál Zoltánt az ő maga nemzete fölött. Még csak titokban szövődött Rómához, azok istenét nem akarta, mert Manót (Mani, a zarathusztrizmus reformátora) hitte - perzsa módon - inkább.

A bugrisok (bajorok) meg szászok ismét oltalmazóul hítták bé eleinket, kiknek hazája keleten a Bakonyra dőlt (az volt a határ), délen Somodországig ért, északon a Moraváig, az ongurok (az ún. második avar hullám maradványairól van szó, a Morva folyótáján) végföldjéig, nyugaton pedig a Keremez (Enns) vizéig, mely a Dunába árad.

A vezérek láták, hogy most végleg nem babra megy, szövetségre léptek (a bajorokkal, szászokkal) és a zöld ár lehúzódtával (a Duna tavaszi áradását követően) hadba vonultak, Ottó császárságának elejét veendő. Ez az Ottó király is nagyra vágyott, mert tüzelték is rá. Császár akart lenni, de ehhez még saját fiának sem fűlt a foga, mert nem akart úgy örökölni császárságot, hogy Rómából pelenkáztassák papokkal. A mieink ezt tudták, de azt nem tudták, hogy Taksony a római papokkal is, meg evvel az Ottóval is egy követ fúj! Mert effélére a vérszövetség részei - a MAGYAROK ISTENE föléjük nyújtott karja alatt - még nem vetemedtek. Taksony, az ő szívében, azonban szeredás volt és ő is császár akart lenni.

A legfontosabb város Németföldön - ezt, ugye, máma már tudjuk, de eleink is tudták - Augsburg volt. Úgy tűnt, hogy akié e város, azé Németország. A mieink, velük a bugrisok meg szászok, akik között sok siláng (silang-nak őseink a száli-frankot, sziléziait nevezték. Silány szavunk őrzi emléküket) volt, ostrom alá vették a várost. A bugrisokba meg szászokba, akik között igen sok siláng volt, félsz költözött és megszökének. Mert ők igen hamar megszimatolták kilenc sereg közeledtét. Pedig a császár városának megvétele már igen közel volt.

Ekkor jelenték a strázsák kilenc had közeledtét. Ezek két napos hézaggal következtek egymásra Nyugat felől. A mieink mögéjük kerültek és hátulról előre haladva öt hadat lenyiszáltak a kilencből, anélkül, hogy az előttük járók erre ügyeltek volna (észrevették volna). Éppen a hatodik német seregbe szándékoztak belécsorbítani, midőn oldalba kapta őket egy váratlan támadás.

Ez Bulászló hada volt. Bulászló seregének törzsét morvák «tették» (morvák tették ki, alkották, képezték). Azokat oroszok (normannok) vezették, a sereg élét pedig Taksony adá Bulászló alá saját vitézeiből. A mieink ezért e hadat segítőnek vélték, meg «bámulónak» (Német források szerint is sok kíváncsiskodót is odacsalt Augsburg ostroma.). Azért vélték segítőnek e hadat, mert annak élén elhangzott a huly-huly! (Ez a „huj-huj hajrá” eredete. A hul, őseinknél lágy l-lel, mely már eltűnt nyelvünkből, elhullást, halált jelentett.)
Ám ez nekik szólt! Mire észbe kaptak, késő volt.

Level (Lehel) mosoni hadában igen sok kölök harcolt. Ezeket igen féltette, noha még így, Taksony árulása dacára is győztek volna, ha nem ered el az eső. Íjaik hasznavehetetlenné váltak, a kölkök pedig nem állták erővel az erősebb karok csapásait. Taksony meg csupa izmos vitézt adott Bulászló alá.

Levei, a véget érezvén, Kecöl hadnagyra (tábornokra) bízá az ifjakat. Az átvágó magát velük a morávok során. Meg sem álla velük a Bugris tengerig (föltehetőleg a Chiemsee). Azon a tájon jó emlékezetben voltak a mieink. A nép elrejté őket. Sebeiből sok ifjú vitéz ott állt lábra és ott is ragadt a bugris leányok szoknyájához.

Nemelyek később hazaszállingóztak, bár elveszettnek hitték őket. Ők aztán új hitelt adtak a gyalázat hírének. Ezek között voltak bugris vitézek is, akik állhatatosak maradtak, nem futottak meg. Ezek maradékának hazát adott Level családja a Mosoni lapon (a Mosoni síkságon). Ezek ott a németek elei!

Végtére is, hadaink megadók magukat. A vezérek Taksony hadnagyainak, de azok gyalázatra átengedték őket Ottó királynak. Ez volt az egyezség közte meg Taksony között. Az meg fölkötteté őket, mintha nem hadvezérek lettek volna, hanem haramiák. Level - így hírlik - Taksony seregének vezérét még másvilágra küldte, mielőtt gúzsba kötötték volna.

Ám Taksony vitézei is mind odavesztek, mert Ottó vitézei fölkoncolták őket. Nehogy híre keljen ennek a gyalázatos árulásnak. Csak hetet hagytak életben. Azokat megcsonkították, kitépték nyelvüket, hogy a mieink itthon láthassák, micsoda csúfság esett. Meg ez lett volna a jel Taksonynak, hogy minden sikerült. Mert ők ezt így tervelték.

Jóban is maradtak, akkora nyalom-falom barátságban, hogy a két pereputty össze is boronálódott, amikor ama gyereksanyarító Gizellát a rokongyilkos Istvánnal összeházasították.”

Bors Terézia, kőnyi születésfa Öreganyám (nagyanyám) szerint: „Magunk közt szólva haramiák voltak. A szent István is, meg a Gizella is. Az István megölette saját nagybátyját is, Koppón horkát, hogy elörökölje, meg hogy ne legyen gaztetteinek bírája. A Gizi nálánál is elvetemültebb volt. Kisgyereket sanyarított vakká forró ecettel, nehogy az lehessen a király (Meglehet, a mondai emlékezet itt csalatkozik. Ismeretes, hogy Szent László unokaöccse, Könyves Kálmán király volt az, aki 1115 körül megvakítatta saját öccsét, Álmost és annak gyermekfiát, a trónon utóbb II. Istvánt követő II. (Vak) Bélát. A történelmi emlékező összetéveszthette Vazul megvakíttatását – 1031-32 táján – Vak Béláéval. Az sem volt szent királyi párhoz illő cselekedet. A tudományos kutatás etikájával ellenkeznék, ha a gyűjtő korrigálná adatközlői tévedését. A népi emlékezetben a fő gyanúsított Gizella, mert Imre herceg halála után német érdek volt, hogy ne Vazul, a jogos utód kerüljön a trónra, hanem a „velencei” (Orseolo) Péter.). A «kutyafejő tatárok» «irgalmasabb szívűek» voltak!”

A «kutyafejő tatárt» „kutyafejű” alakban ismerjük. Ez értelmi és hangtani elcsúszás. Kutyafejőnek a kecsketartó népeket csúfolták, mint a Rábaközben a szegény Dör-ieket például (döriek, nemesek, kutyát fejnek, úgy élnek). A fejőből fejű lett, miképpen a „kacsú lábon forgó”-ból „kacsa-lábon forgó” kastély.

... «irgalmasabb szívűek»: ismeretes, hogy a mongolok, tatárok nem bántották a gyerekeket. Kisgyereknek számított a „kerékszegnél alacsonyabb” gyerek. Őket - gyakran iszonyatos pusztításaik következményeként - magukhoz vették és tisztességesen fölnevelték.

„Volt pedig köztük (a megnyomorítottak között) egy Dömös nevű vitéz, aki kölletlen vala Taksony seregében. Átkele a Hanyon (Hanságon) és Csép faluban összecsődíté a népet. Beszélni bár nem tudott, de tudott írni. Rovással, mint akkor a régiek. Ezt a németek nem gondolták róla. Agyagot kentek elé, ő meg leírá, mi esett és hogyan. Ezért tudjuk. Dömös vitéz nem gyanúsító volt, hanem tudta, miért rendelte Taksony a maga legjobb zászlait (csapatait) Bulászló alá: Level meg Bulcsú országát megingatni.

Támadt is gyász! Főleg a fehérnép szíve szomorodott meg. Nem csak a sok dali férfi veszte miatt, hanem mert tudták, hogy EZEK (a keresztények) hite vesz erőt a nemzeten. EZEK hitében pedig a nőszemély bűnös állat és úgy is bánnak vele.

Azért átéltünk minden rosszat mindmáig, dicsértessék UKKÓ istenanyánk, a homlokán Holddal ékes BOLDOGASSZONY!”



Tehát

A Bulászló mondát érdemes alaposan megvizsgálnunk és értesítéseit a Lech-mezei eseményről összevetnünk egyrészt a tudományos tényekkel, másrészt az iskolákban belénk nevelt meggyőződésekkel.

Az iskolákban azt tanultuk, hogy a magyarokra, őseinkre 955. augusztus 10.-én Ottó német király döntő csapást mért. Ettől az ősök jobb belátásra jutottak, nem kalandoztak, és hogy a keresztény Európa meg ne semmisítse őket, hanyatt-homlok fölvették a kereszténységet, Lajtától a Hargitáig. A hivatalos történelemírás is úgy tünteti fel, mintha a Lech mezején Magyarország vívott volna párviadalt Németországgal, holott ennek a tények ellentmondanak.

A rábaközi hagyomány szerint több Magyarország volt és több Németország. A konfliktus, mely Augsburg ostromához, majd a Lech-mezei csatához vezetett, belső német konfliktus volt, melybe egy akkori, a Bakonytól az Enns folyóig terülő állam hadereje beavatkozott, a központosító Ottó ellenfeleit támogatandó. Egy másik magyar államképződmény - nevezetesen az Árpád-ház állama - szintén beavatkozott Ottó oldalán, mert szintén egyeduralomra törekedett - a magyar törzsek fölött.

Mi igazolható ebből? Szövetségesek voltak-e - a többi magyar ellen - Ottó és Taksony? Mindenesetre föltűnik, hogy Ottó a győzelmet nem aknázta ki. Nem tört be magyar területre, de a magyarok által megszállt területekre sem. Ezekre a területekre az Árpád-ház tette rá kezét. A Mura völgyét és Felső-Ausztriát csak 970 körül ürítették ki, a Lajta és Enns közötti területeket pedig 996-ban ajándékozta Géza fejedelem II. Henrik bajor királynak nászajándékként, Gizella és István eljegyzésekor.

E fejlemények kapcsán nem derül fény megtorlásra, mely az összmagyarságnak szólt volna. S hol maradt a megsemmisítés, az elsöprés a keresztény Európa részéről?

A Lech-mezei vereség és a kereszténység fölvétele között fél évszázad telt el. Ami a magyarság és a kereszténység viszonyát illeti, nem födőzhető föl kényszerítő összefüggés a csatavesztéssel. Más történt!

Taksonynak sikerült Bulcsút fölakasztatni. Bizánci forrásokból is tudjuk, hogy közte és az „Árpád-ház” között súrlódás volt. Bulcsú szerint az Arpád-háznak nem lett volna akkora érdeme a Honfoglalásban, mint azt utólag állította.

A Lech-mezei vereség a nyugati magyar törzseket gyöngítette meg. Lehel is odaveszett, Súr, az avar-besenyő vezér is. A Súr törzsön belül az Osli nemzetség került élre. Az Osliak-at megnyerte-e, vagy megfélemlítette-e István király, nem tudjuk. Mindenesetre beadták a derekukat és bőkezűen támogatták az Egyházat. Bulcsú kabar népével, a Borsán törzzsel nem mert István ujjat húzni.

Dombos János szerint

... „házassággal kötötte bé őket birodalmába. Húgát adta feleségül Aba Sámuelhez, aki mózsiás volt. Mózsiás is maradt. Király korában is. Ő rendelte el Esztergomban a zsinagóga építését.” (Nincs adatunk arról, hogy ő maga még mózsiás volt-e. A hagyomány két bencés monostor, az abasári és a feldebrői apátságalapítását köti nevéhez. Az esztergomi zsinagóga egyébként három-négy évvel Aba halála után készült el. Mint tény, azért jelentős, mert nagy létszámú izraelita jelenlétét dokumentálja 1050 körül Esztergomban (10 felnőtt férfi szükségeltetik pl. istentiszteletük celebrálásához).

Ám mi haszna volt Ottó királynak Lech-mezei győzelméből? Megszűnt - akkor is, ha az Árpádok kezére került - a nyugati magyar törzsek függetlensége. A központosítás ellen kapálódzó német törzseknek nem maradt katonai támasza Ottó ellen. Hét esztendővel a Lech-mezei csata után a pápa császárrá koronázta. Megújult a német-római császárság, megerősödött az urak-papok szimbiózisa.

A magyaroknál is egyközpontú, feudális hatalom jött létre, mely keresztvíz alá terelte a népet. A „pogány” magyarok által visszahozott liberális ős-európai etika, és a dualista filozófia is vereséget szenvedett: visszaszorult belső emigrációba. Nem veszélyeztette a feudális berendezkedést.

A német és magyar új dinasztia összeházasodott! Ha Ottó olyan csúfosan verte volna meg a magyarokat, - méghozzá az összmagyar állam hadseregét! -, benyomult volna magyar földre és a két „ház” nem házassággal pöcsételte volna meg Ottó és Taksony szövetségét!

Ami a Lech-mezei csata leírását illeti, a magyar tudók emlékezetében kis híján megegyezik a történelmi kutatások eredményével. A hagyomány kilenc, a történelem nyolc fölmentő hadról tud. „Bulászló” pedig Boleszláv morva fejedelem. A krónikák szerint az ő serege támadta meg - derült égből, meglepetésszerűen - Lech mezején a magyarokat. Miért nem vették észre ezt a sereget is időben a magyarok, épp úgy mint a többi nyolcat, vagy kilencet?

Szent Jobb


Észre vették, csak nem azonosították ellenségnek. A „sereg élét” alkotó magyarok miatt! A hagyomány szerint - s ez igencsak hitelesnek tűnik. A seregben - Bulászló-Boleszláv seregéről van szó - a rábaközi értesítés szerint morvák és normannok is voltak. Nem lehet véletlen, hogy István koronázási kardja normann kard.

Az Árpádok idegen harcosokra támaszkodtak. István uralkodása alatt ez a fejlődés csak erősödött. Miért nem tettük föl eddig a kérdést, hogy ki ellen?! Saját népük ellen! A történészek e fölött elsiklottak. Az Öreganyáim nem. Ezért nem „illették áhítattal” István király ünnepét.

Ahol a népet foglalkoztatta a múlt és ismert szóbeli hagyományt, sehol sem lelkesedtek István királyért, feleségéért még annyira sem. Szívből talán csak a nemzetiségek, főleg a szlávok és a szlávval „ütött” palócok ünnepelték.

A földre éhes szegény parasztság őket okolta szegénységéért, mert „ők adták papoknak meg uraknak a földet”. Ma Istvánt és nejét könnyebb elfogadtatni, mint nagy államalapítót.


Máté Imre bácsa

Részlet Yotengrit I. kötetéből.

tenorio