A MESTERREL JÁRTAM

"...- Ha gazolok, akkor, csak a világ egyik tulajdonságát látom, mégpedig azt az oldalt, melyet leginkább el akarok takarítani a környezetemből. A munkám nehéz, fáradságos, egyedüli örömöt akkor találok, amikor befejeztem, vagy még akkor sem, mert gondolhatom azt, hogy egy hét múltán, ismét ezt kell tennem.

- Amikor gazdálkodom, akkor az egész folyamat során, a végcél érdekében cselekszem. Bár kezeim a gyomot szaggatják, sem harag, sem utálat nem környékez meg, hiszen az ő erőteljes növekedésük előrevetíti a jó termést, gazdag, életteli földet jelez. Időközben figyelmemet a haszonnövények szépsége, és gyarapodása köti le. Látom, hogy a kicsiny palántákból, az isteni gondviseléssel együttműködve, gyönyörű répák, vaskos káposztafejek, lengedező lenföldek, virágos útszegélyek kerekednek. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy együttműködhetek a teremtéssel. "

A kezdetek 1. rész (1-9 részből)


Néhány napja annak, hogy elmúlt egy év, mióta a nagyra becsült mesterem elfogadott engem, a tanítványának. Világosan emlékezem az életem fordulópontjára, hiszen legnagyobb változást, mióta megszülettem, ő adta nekem. Egyedül és gyalogosan járta az országot, hogy tapasztalatokat szerezzen és megosszon. Ahol befogadó hallgatóságra lelt, ott néhány hetet, hónapot eltöltve, közben a közösség ténykedéseiben tevőlegesen részt véve tanított, azaz ahogyan ő mondotta: „csak létezem”. Szavai által új, mindennél nagyobb távlatok, összefüggések nyíltak meg bennem.

A konyhakertünket gyomlálta egyszer, hogy a szállás és az étel ne alamizsna legyen számára. Miután, mi ketten végeztünk a feladattal, megkérdezte tőlem, hogy mit csináltam, az elmúlt néhány órában. – Gazoltunk! – vágtam rá, a magam bölcsessége szerint.

Ő azonban a fejét csóválta – Gazdálkodtunk! – mondta. Szerinted, van-e különbség a kettő között? – kérdezett ismét.

Nem igazán értettem, hogy mire akar kilyukadni. Ő, akkor tovább állt, majd másnap, mire ismét összetalálkoztunk, friss, új gondolatok soroltak a fejemben:

- Gondolkodtam azon, amit kérdeztél, Mester! –Erre, ő a lépcsőre telepedett, majd fejét félig felém fordítva, átadta magát, az újsütésű gondolataimnak.

- Azt hiszem, hogy valami nagyobb összefüggést kellene keresnem, a kertészet kapcsán? – mire ő továbbra is figyelt, szó nélkül, mintegy bátorítva engem a beszédre.

- Azt hiszem, hogy bármit teszünk, elgondolunk, valamiféle változást fog eredményezni a világban. Nemde? – ő csak hallgatott.

- Ha gazolok, akkor, csak a világ egyik tulajdonságát látom, mégpedig azt az oldalt, melyet leginkább el akarok takarítani a környezetemből. A munkám nehéz, fáradságos, egyedüli örömöt akkor találok, amikor befejeztem, vagy még akkor sem, mert gondolhatom azt, hogy egy hét múltán, ismét ezt kell tennem.

Most, először láttam, hogy a Mester, valami biztatásféle mozdulatot tett a kezével, mintegy folytatásra várva. Egy pillanatra megakadtam, izgulni kezdtem, mert alig volt az előbb elmondottól több, amit egy napos töprengésem árán összeszedtem magamban. Hirtelen, mikor a szemünk összevillant, úgy kezdtek előbukkanni belőlem a szavak, hogy a közvetlen következő szó, még meg sem született, mind a mondat, mind a gondolat, egy rendezésre váró tehervonatként, újabb és újabb rakománnyal bővült.

- Amikor gazdálkodom, akkor az egész folyamat során, a végcél érdekében cselekszem. Bár kezeim a gyomot szaggatják, sem harag, sem utálat nem környékez meg, hiszen az ő erőteljes növekedésük előrevetíti a jó termést, gazdag, életteli földet jelez. Időközben figyelmemet a haszonnövények szépsége, és gyarapodása köti le. Látom, hogy a kicsiny palántákból, az isteni gondviseléssel együttműködve, gyönyörű répák, vaskos káposztafejek, lengedező lenföldek, virágos útszegélyek kerekednek. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy együttműködhetek a teremtéssel. Előttem zajlik a Nap éltető csodája, az eső és a föld reményt és táplálékot ad, hogy gazdag termést takaríthatok be. Mivel élményt is ad, nem fárasztó ez a tevékenység. Valójában, a munka nagyobb hányadát nem én, hanem maga az őstermészet végzi, én viszont egy parányi láncszemként, része lehetek, magam igénye szerint szabályozhatom ezt a folyamatot. – mondtam, majd a Mester, valahová, a végtelenbe elrévülve, két mondattal lezárta beszélgetésünket:

- „Ha gazdaként élek, gazdag vagyok! Könnyebben gyomlálhatom lelkem töviseit, elszáradt kóróit, nem siratván a régit, de dicsőíthetem, ápolhatom, az igaz élet magvait. Ettől kezdve bízvást várhatom, hogy az Élet Napja bőséges termést érlelhessen bennem.”

Ekkor felállt, egy huncut mosollyal a szemében odabiccentett, majd átsietett a falu túlsó felén lévő fazekashoz, agyagot taposni.

Ebben az időszakban, sokan rótták az ország útjait, hol egyedül, hol kisebb társasággal, hogy híreket vigyenek, tapasztalatokat szerezzenek a nagyobb világból, nem kevésbé, hogy saját életüket, erényeiket, vagy gyengeségeiket megismerhessék. Őket, az úton járókat, még ha nem is voltak valami nagy szellemiségek, a falvak zárt, kicsiny világába csöppent vándorokat többnyire szívesen fogadták. Akkoriban, legtöbb ember, a szülőföldjének alig egy-két napi járásnyi körzetét ismerte meg, egész élete során. Megtiszteltetésül, szinte minden átutazót Mesternek szólítottak. Próbáltam a nevét kideríteni, de majd mindenki másnak mondotta, hol Csen, hol Jang, hol Po mesternek ismerték, de megkérdezni tőle, valahogy senki nem merte. Talán, be sem mutatkozott, az érkezése során.

Hetekig nem tudtam, a közelébe férkőzni, hisz bármit tett, csinált, bárhol segédkezett, bárkit meghallgatott, azt olyan figyelemmel tette, hogy máshoz, ott nem volt mondanivalója. Így jobb híján, a gazdák és az iparosok egymás közt osztották meg, egyéni tapasztalataikat, a Mester látogatásairól. Bár viszonylag kicsiny településünk volt, mégis a vagyoni különbözőségek, rangok, beosztások,

szakmák szerinti elkülönültségek, egyre inkább elmosódni látszódtak, többet, figyelmesebben értekeztek egymással az emberek. Bárhová ment a Mester, egyre többen otthagyták aktuális tevékenységüket, hogy őt halhassák, láthassák. Ő viszont, látható módon, inkább háttérbe húzódott volna, nem volt ínyére a hirtelen nagy tisztelet és népszerűség. Valójában, nem volt ez az ember, se túl öreg, hogy Ősbölcsként tiszteljék, se túl tagbaszakadt, hogy a megjelenített erő keltsen félelmet, arca is, csak jó átlagos kinézetű. Külsőségek a háttérbe szorultak a közelében, kortól és nemtől függetlenül, pillanatok alatt, a bűvkörébe tudott vonni mindenkit, aki figyelmét őrá függesztette.

Egyszer, az egyik gazdaembernek, aki a földjét otthagyta, utána osonva hallgatta őt, valami hasonlót mondott:

„Ó, ti balga emberek! Ha én minden általam csodásnak vélt élethelyzetemben megrekedtem volna! Megsültem volna, mikor a sivatag délibábját vég nélkül csodálom, vagy belefulladtam volna a tengerbe, mikor a dagály erejét szemlélem, vagy csontig fagytam volna, mikor az örök hó magaslatából, körbe tekintve, az alant elterülő tájak látványába beleveszek !”

Aznap volt utoljára a falunkban. Másnap, mire a nap felkelt, nyomát sem látta neki senki. Egyetlen, kicsiny, tarisznyáját – mely ugyanúgy üres volt, mint megérkezésekor-, hátára dobva, hű társával, a vándorbotjával szapora léptekkel, valahová, valamiért, valamikor elindult. Útját, még talán ő maga sem tudta előre, inkább, csak a Gondviselésre bízva magát.

Valami iránytalan, megnevezhetetlen nyugtalanság kerített a hatalmába, amióta Ő távozott. Három nap telt el, hogy rájöttem; olthatatlan szükségem van a Mesterre. Mióta hozzám szólt, rám figyelt, megváltoztak a gondolataim, érzéseim. Összefüggésekben kezdek látni, de a só már nem olyan sós, a méz nem olyan édes, a gondolat nem olyan tiszta, a levegő is szinte fojtó, mintha azt is elvitte volna magával, ami a vérem táplálja. Tanulni, tudni, létezni! Az Ő útját járni! Igen! Döntöttem!

Mivel középső gyermek voltam, sem jog, sem szeretet, sem ragaszkodás nem kötött sem a földünkhöz, sem szüleimhez. Indokolni sem tudom, miáltal vezérelve, miért pénz és élelem nélkül, és miért búcsúzás nélkül indultam el, hogy a Mestert felkutassam. Irányát sem tudtam, csak el, merre a lábam visz.

Három napos késlekedésem, csaknem egy év hiábavaló kutakodással telt el. Hol itt, hol ott vélték őt látni. Volt, ki jópofaságból, éppen ellenkező irányba indított el, volt, hol csavargónak néztek, kővel hajigálva űztek el otthonaik körzetéből. Volt, hogy bolondok szegődtek társaimul az út során, mivel a kiközösítés, megvetés sújtotta őket, a falvak előtt hátramaradoztak, várva, hogy róluk is gondoskodva, valami ehetőt hozzak a számukra is. Talán egy hónap telt el így, épp úgy, ahogy rejtélyes módon hozzám csapódtak, egyszer csak eltűntek mellőlem. Jutott hideg, eső, éhezés, de gondoskodás, segítség, sőt futó szerelem is, vándorlásom során. Eltökéltségem, azonban mit sem változott.

Túléltem rablók támadását, egy súlyosan elfertőződött lábsérülést, mely magas lázzal járt.

Azonban, ahelyett, hogy hátráltatott volna, sokkal inkább segítségemre volt. Lázas, önkívületi állapotból, mintha egy pillanat alatt, teljes épp, éber állapotra váltottam volna. Később visszagondolva, abban az állapotban, az nem volt gyanús, hanem, éppen természetes, hogy a menedékül szolgáló sziklabarlang, hegy felőli oldala, mint egy panorámakép, úgy átváltozott. Mintha nem bentről, hanem valahonnan magasból tekintenék a világra. Amire rátekintettem, az egyszerre közeljött, minden részletében jól felismerhetővé vált. Részleteknek oly hihetetlen gazdagsága érte tudatom, hogy tíz lépésnyi gyalogösvényt, szavakkal leírni, talán egy óra is kevés lenne. Minden forma, levél, kő, fény, illat, íz, hangulat, érzés egyszerre volt jelen. Az ösvény félreeső részén, egy parányi tűz mellett, a Mester ült, teát készítve magának. A korábban megismert köpönyege, mellette hevert, minden szálát, fonatát, tapintását, súlyát, foltját egyszerre – tudtam!-, azaz éreztem. Ő, míg a víz forrni kezdett, egy ágacskával valami ábrát rajzolgatott, a puszta földre. Azonban ezt, az egyet, nem voltam képes megjegyezni, vagy felidézni magamban. Hirtelen, egy messziről lévő kép tornyosult a barlang falán: az OM szikla. Nem tudtam, hogy egyáltalán létezik-e, ilyen képződmény, azonban a hegyet a síkság felől megközelítve, a vándor, egy sziklaablakot -mint egy „O” betűt-, valamint mellette két sziklacsúcsot lát, mely olyan, mint az „M” betű felső hegyei.

Egy kissé, még távolabbról sikerült a környéket megtekintenem, majd, ahogy jött, úgy, egyszerre eltűnt minden kép, ismét a barlangom sötét, nyirkos oldalát szemléltem. Bár visszatért a fájdalom is, mégis valami boldogságérzet töltött el. egyszerűen tudtam a helyes irányt. Alig, egy héttel később, egy fennsíkon vándorolva, a ködös, hűs reggelen, egy ismert képződményt láttam meg. Egy széthúzódó sziklagerincet, két kisebb csúccsal, mellettük a környékbeliek szerint, a „Sárkány Tükre” nevű sziklaablak. Nem volt még delelőn a Nap, mikor a szikla tövében, az ösvény szélén, kicsiny tüze mellett, felém a hátával, egy ismerőst láttam meg. A Mester volt, egy bottal, a csupasz földre, valamit rajzolt.

Meghatódottságomban, elakadt a hangom, ahelyett, hogy tisztelettel köszöntöttem volna, csak megálltam mögötte, úgy tíz lépésnyire. Félni kezdtem, hogy ha megismer, elkerget, mert jobban szereti az egyedüllétet.

- Kérsz teát ? – szólalt meg az ismert hang. Közben meg sem fordult, csupán a rajzolgatását hagyta abba.

Alig voltam képes köszönni, hisz könnyeimmel küszködtem. Végre! Sikerült! Megtaláltam őt! Végre biztonságot, nyugalmat lelek belőle!

Ő pedig, mintha kettőnk közt, csak egy perce félbeszakadt folyamatot fejezne be, úgy nyújtotta a poharát.

- Tehát, közeleg az én órám is ! – mondta, közben, egy derűs mosoly ült arcára. Úgy tűnt, mintha valaki kívülállóhoz szólna, nem pedig hozzám.

Esdekelni akartam, hogy fogadjon tanítványának, bármit megteszek, messziről követem, hogy ne zavarjam őt, szent elmélyülésében, de szóáradatomat félbeszakítva, mondta:

- Rendben!

Először, nem is értettem igazán, csaknem folytattam, az előre oly sokszor elpróbált szövegemet. Ekkor kezével intett, elég!

- Nem fogadhatlak most, a tanítványommá, hiszen azt megtettem már, egy éve, egy hónapja és tizenkét napja!

A mester szavaitól minden eddigi teóriám, gondolatom megsemmisült. Valójában, ha jól emlékszem, ekkor találkoztam vele, otthonunkban először.

- Minden napodban, melyet nélkülem töltöttél el, mégis velem voltál! Velem voltál szerencsében, elűzetésben, éhezésben, tétlenségben, betegségben. Te is részesülsz az útból, melyet én magam is járok. Te nem engem, hanem az Utat, magát keresed! Nélkülem is, épp oly hasznos volt ez az időszak, mint velem lehetett volna!

Így, valami egészen váratlan módon, társak lettünk. Ettől az időtől, követtem útját, részese, tanúja lettem tetteinek, gondolatainak, s felébredett bennem, egy egészen új érzés; kíváncsi lettem a nyugalom és bölcsesség igazi forrására.



2005.09.04. Írnák

(http://irmagkert.blogspot.com)