A MESTERREL JÁRTAM

A korábbi két rész (ITT és ITT) után következzen a harmadik, melyben nem gyengül az "üzenet", sőt..!

"...- Akarsz beszélni róla? –kérdezte a Mester, könnyeivel küszködve.

Igen, akartam. Olyannyira képes voltam megnyílni, mintha csak magamnak mondtam volna el, őszintén, szépítések nélkül, amit érzek!

De pillanat! Csak éreztem! Ugyanis, mintha egy más ember történeteit, más ember belső vívódásait ecseteltem volna! Rájöttem, hogy már semmi, de semmi nem köt a korábbi emlékeimhez! Teljesen súlytalanná, átláthatóvá váltak! Minden fájdalmam alapja az, az egy szó volt, amelyet minden ember legszívesebben mondogat, közben, maga köré fonná mindkét karját, a saját teste ölelésére, imádatának kifejezésére használná. Az a szó: én… én… én… én…

Vég nélkül visszhangozva; én… én… én…"

Jelen lenni


Mint mindig, egy napon mesterem és társam Po felkerekedett, mert valami belső késztetés hajtotta előre. Emlékeim szerint, soha sem tettünk meg ekkora utat az országban, mint ezen a tavaszon.

Csupán, egy-két napot álltunk meg, ahol hasznosíthattuk magunkat, hol fizikai munkával, hol az útközben szedett, főként ritka gyógynövények értékesítésével kerestünk annyi pénzt, hogy az utunkat folytatni tudjuk. Bár mindkettőnk igénye minimális volt, de ruházatunkat mindig tisztán tartottuk, a szakadt darabok helyébe újakat vásároltunk.

Nem is értettem korábban, mi a titka annak, hogy Po ruhája mindig ápolt volt, holott ő is megázott, sárban vízben gázolt, tartalék darabok pedig –mint megtudtam- nem igen voltak vele. Egy ingoványos területen átjutva láttam először, hogy mezítelenre vetkőzve elmosta a ruháit, majd a köpönyegét magára terítve, a száradó ingnek, nadrágnak három - négy vesszőből, a hátára vehető „ruhaszárítót” fabrikált, alig tíz perc múlva indulásra kész volt.

Követtem többször is a példáját, de jómagam iszonyatosan fáztam, mikor télen is megpróbáltam. Panasz nélkül követtem vezetőm, ő azonban egy fertályóra múltán megállt, hogy tüzet gyújtson számomra. Alighanem annyira kihűltem, hogy dörzsölnie kellett a testemet. Gyorsan végzett, majd két talpam a kezébe véve, a tenyerét rajtahagyva, mormolt valamit. Fagy ide, vagy oda, olyan melegség öntött el, hogy izzadni kezdtem, sőt, szinte kellemetlenül melegnek éreztem tenyerét!

- Mi volt ez, amit tettél Po Mester? - választ, ekkor nem kaptam, csak hetekkel később, egy gyógyítás kapcsán.

- Úgy látom képes vagy továbbmenni! Mehetünk ?- kérdezte tőlem, szemében az örökké megbúvó huncutsággal.

Azonmód, mintha valami előre megbeszélt találkára sietett volna, meg sem várva, hogy nekiinduljak, Ő máris felkerekedett, alig tudtam a nyomába szegődni. Bizony, őszintén mondom, hogy olykor kimondottan utáltam, az ilyen érzéketlen viselkedései miatt. Keveset beszélt, olykor bizony otrombán meg is sértett. Mi a fenét keresek itt? Kell-e ez nekem? Vajon hová sietünk ennyire? Miért vonz, miért taszít a személye? Miért nem szólít engem, soha sem a nevemen? Hiszen egy kutyát is azonnal elnevez az ember, ha a nyomába szegődik neki! Korábban a Pio nevet használta rám, miután egy hétig faggatóztam, kisütötte, hogy a piócából becézgetve lett a nevem, Pió. Máskor, mikor egyedül jártam el a nagyvárosba, hogy a ginseng gyökereket eladjam a füvesek kis boltjaiban, napi 25 km-t is gyalogoltam, Talpinak hívott. Legtöbbször, inkább kerülte a megnevezésemet.

A következő pihenő során, az erdőben termő gombákat sütögettük, a hirtelen rakott tűzön. Ekkorra, már rég elszállt a keserűségem, mikor Patti- nak titulált, gondolom a pattanj, nosza mozdulj már értelemben.


- Patti! He! Ugorj gyorsan, hozz tűzifát!

Ekkor még semmi bajom nem volt, ám mire a fával visszaértem, minden korábbi keserűségem feljött, valósággal robbantam volna az idegességtől! Éreztem, hogy olyan vagyok, mint a gyermekkorban megismert hörcsög, akit egy mezőn utolértem, bosszantani kezdtem, az, két lábra állva egyre vadabbul válaszolt a bolygatásomra. Morgott, sikítozott a méregtől! Kárt, viszont nem volt képes bennem tenni. A történet csúcspontján pedig, egyszerűen elvágódott, megállt a szíve, megölte őt a tehetetlenség.

Ahogy ez az esemény eszembe ötlött, már kisé komikusabban néztem magamra: Hát, az igazán csúcs lenne, hogy a „belső béke keresésének első áldozata”, avagy „ kipurcant a mérgétől” sírfeliratot kapnék, egy isten háta mögötti kis falu temetőjében. Rajtam röhögne mindenki, még holtomban is! Sőt, mesteremet ismerve, talán sokkal vadabb szöveget is megengedne magának, csak hogy még egyszer megcsúfoljon! Ebben a lelki állapotban ültem le a táborhelyünkre.

- Jól vagy? - kérdezte, miközben a tüzet élesztette. Bizonyára tudta, hogy nem vagyok jól! Sőt. Rohadtul érzem magam! Egyedül, talán a tisztelet akadályozott meg abban, hogy ne álljak fel, és tehetetlenségemben, sértettségemben, ne üvöltözzek! No, persze, a megboldogult hörcsög esete sem volt mellékes!

Ekkor, olyat tett, amire végképp nem számoltam. Odalépett elém, a lehajtott fejem alá nyúlt ujjaival, finoman vakargatva, csiklandozva azt!

- Kuuuc! Kuuc! Kuc, kuc kuc!

- ????

Látván meglepődésemet, olyan jóízűen, olyan ellenállhatatlan bájjal, gyermeki természetességgel kezdett el nevetni, hogy egy másodperc leforgása után, én is nevetni, - mit? – hahotázni kezdtem, de azt sem tudom, hogy valójában mi okból! Ahogy összenéztünk, újabb és újabb rohamok törtek ránk! A környezet fényei, a féktelen kacagás hangjai, a tűz, és a sülő gomba illata egybefolyt a kicsorduló könnyemmel! Valami végtelen könnyedség, oktalan vidámság vegyült bennem, a feltétlen szabadság érzésével. Örökkön megőrzöm azt a pillanatot! Most, hosszú évek távlatából bizton jelenthetem; ez az élmény nyitotta meg bennem, az elengedettség, ragaszkodások nélküli boldogság mennyei kapuját!

- Akarsz beszélni róla? –kérdezte a Mester, könnyeivel küszködve.

Igen, akartam. Olyannyira képes voltam megnyílni, mintha csak magamnak mondtam volna el, őszintén, szépítések nélkül, amit érzek!

De pillanat! Csak éreztem! Ugyanis, mintha egy más ember történeteit, más ember belső vívódásait ecseteltem volna! Rájöttem, hogy már semmi, de semmi nem köt a korábbi emlékeimhez! Teljesen súlytalanná, átláthatóvá váltak! Minden fájdalmam alapja az, az egy szó volt, amelyet minden ember legszívesebben mondogat, közben, maga köré fonná mindkét karját, a saját teste ölelésére, imádatának kifejezésére használná. Az a szó: én… én… én… én…

Vég nélkül visszhangozva; én… én… én…



Kimondtam, a kimondhatatlant, leírtam, a leírhatatlant… Talán, egy órányit is végigbeszéltem, közben az ételem is kihűlt. Mindaz, mi azelőtt, olyan fontos, sértő, vagy végzetes volt, mintha fényévekre került volna tőlem! Egykori kérdéseim, vagy elveszítették a fontosságukat, vagy egyszeriben, választ találtak maguknak. Cselekedeteimet, gondolataimat, igen sokszor, a józan paraszti ésszel ellentétes sugallatok vezényelték. Minden alkalommal megsértve azon részemet, melyet én-nek ismertem. Valami, korábban ismeretlen erő, belső késztetés vitt arra az útra, melyen a Mester is jár. Ez volt a sorsom, melyet be kell teljesítenem.

Mialatt kiadtam legbelső titkaim, a Mester végig csak hallgatott.

Így, még egyetlen ember sem volt képes meghallgatni a mondandómat. Szinte éreztem, hogy a figyelme és bátorítása nyomán, hogy rendeződnek bennem, sorról-sorra a zavaró gondolatok. Levelek a gyűjtőbe, könyvek a polcra, minden az eredeti helyére került. Már nem nekem kellett megtartanom súlyukat, mintha csupán visszahelyeztem volna azt, az őket megillető helyre.

Megértettem azt is, hogy minden, de minden csak kölcsön van adva használatra, de soha sem volt az enyém. Még akkor sem, ha fizettem érte, mint étel, mint cipő, mint fájdalom, mint öröm, mint kétségbeesés. Valamennyinek véges a kihordása. Ami humusz, visszajut a humuszba. A gondolatok elenyésznek, az őket létrehozó érzelmek oltárán, az érzelmeket pedig, az Öröklét által keltett érzések fogadják magukba, majd mind közül, a leghatalmasabb, a mindent átölelő Szent Szeretet marad csak.

Ha elolvastam minden betűt, ha eljátszottam minden játékot, visszateszem azt oda, ahonnan elvettem. Miért ne játsszon vele más is?

Tisztán megértettem azt, hogy a Mester modora az én-t sértette bennem. Elsőként utáltam Őt. Később, hogy nőtt bennem a tisztelet, a cselekedeteivel nem értettem mindig egyet. Azaz, a cselekedeteit bíráltam. Később, mint a vendéglőben elmulasztott segítségnyújtás, ráébresztett arra, hogy én is tévedhetek. Az érzelmek is csalókák. Ezt követően, már nem is a Mester dolgai borítottak ki, hanem, a vele oly ellentétes sikertelenségem, alkalmatlanságom, kudarcaim. Mindig, amikor Ő tökéletes volt az, az énemnek egy újabb arculütés.

Végül beláttam azt, hogy minden panaszomra gyógyír, ha mögéjük láthatok. Mester a közömbösség, a szenvtelenség kisugárzásával gyorsította fel bennem, a megismerés, felismerés idejét.

- Igen. Talán ezért fogadtál el tanítványodnak?

- Á, dehogy ! Azért a tengersok eszedért, meg a szépségedért! Meg azért a kitartásért, hogy napi 25 km-t gyalogoltál, a hegygerincet megkerülve, hogy bevigyed a gyökereket a városba.

- Most mi van? – kérdeztem cseppet sem tisztelettudóan.

- Emlékszel, a táborhelyre? Csak egy nyíllövésnyire voltunk, a csúcs alatt. Annak a másik oldalán, egy favágók által használt kötélpálya, majd egy függőhíd volt, lehetővé téve, hogy kerülők nélkül, egyenesen a városhoz eljuss. Így, alig másfél óra volt az út, az öttel szemben.


- És ezt te, honnan tudtad? Megálmodtad, vagy a szellemek súgták? És képes voltál hagyni, hogy minden nap, majd megszakadjak? Vagy csak ugratsz megint? – kérdeztem Po mestert, neheztelést színlelve.

- Á, csak egy favágó járt arra gombát szedni, és beszédbe elegyedtem vele. Meg kártevő támadta meg a zöldségeskertjét, hát leugrottam egyet én is a városba, megnéztem, mit tudok ajánlani neki. Egyébként igen jól főz a felesége, biztosan neked is nagyon ízlett volna! – mondta, és egy Mesterhez egyáltalán nem illő módon, már a „biztosan neked is” résztől, egyre magasabb hangszínre váltott, majd ismét előtört belőlünk a nevetés.

Ő rajtam, én miatta, de egyáltalán nem neheztelve. Ó, minő könnyebbség volt!

- De hát miért nem szóltál? Hagytad, hogy trappoljak egész nap?

- Sose kérdezted! Meg te is úgy hiszed, hogy minél keményebben megdolgozol valamiért, minél többe kerül, annál értékesebb. Holott a dolgok értéke, a valódi érték, csak önmagukban rejtezik.

- Talán arra célzol, ha engem egy jótékony szélvihar, a városba repített volna kosarastól, egyetlen szempillantás alatt, úgyis ugyanannyit fizetett volna érte a boltos, mintha körbe futok az áruimmal, hetvenhét hegyláncot?

- A könnyedség, vidámság az élet másik arca. Túl élvezetesnek találják ahhoz az emberek, hogy értékesnek érezzék. De ez is csak egy választás! Ha lejtőnek szalad a kocsid, akár fel is ülhetsz a bakra. Sokan úgy belejönnek a felfelé való tolakodásba, hogy völgynek is azt teszik. Hát képzeld el, hogy micsoda rohanás nekik az élet!

Erre a hasonlatra gondolván, ismét nevettünk egyet. Ezután ettük meg az ételünket. Jó ideig kiüresedett állapotban voltam, de a bennem lévő gyermeki kíváncsiság ismét előtérbe került.

Bár, a nevetés emléke még friss, újraélhető, sőt, újra éltető volt, mégis maradt még kérdésem, épp elég. Vajon, mi baj lehet, a nevemmel? Illetve, miért kerüli el a Mester, hogy azon szólítson? Rá is kérdeztem nyomban, „kivételesen” Po mester készségesen válaszolt:

- Minden, e világon létrejövő dolog csak valami formában jelenhet meg. Ez látható világban, az élettér. A láthatatlan világban pedig, az Ősforma. Az Ősforma mindazt tartalmazza, ami abból valaha létrejöhetne, a látható terében.

Igen ám, de gondold el, hogy egy hatalmas fenyőnek a magjáról beszélek. A magban ott az a csomag, útravaló, minta, melyet e világban létre kell hoznia. Az Ősforma a maga tökéletességében benne rejlik. Mégis, van amely egy mókus ebédje lesz. Az ő életterét szolgálja, mint táplálék. Van, amely jó helyre kerül, lassanként fává serdül. Ám, az ő élettere óhatatlanul összeütközésbe kerül más fák igényeivel, a fényért valóságos élet-halál küzdelem zajlik egy erdőben. Hogy túléljen, kimagasodjon a többi közül, részben el kell határolnia magát, a tökéletes Ősformától. Kevesebb oldalágat nevel, hogy a csúcs gyorsabban nőjön…

- Bocsánat, hogy közbevágok, értem, érdekes is, de mi köze van a megszólításomhoz ezen dolgoknak? – kérdeztem a Mestert, ám ő ugyanott folytatta.


- …hogy gyorsabban nőjön, a környezetéhez kell idomulnia. Ezért más, minden egyes fa, az azonos fajtársaik között. Nézd őket úgy, mint egy fává dermedt élettörténetet. Egy öreg, terebélyes fa, magán viseli életének történelmét, sikereit, kudarcait, és az ősi forma emlékét. Én mondom, az ember is olyan, mint egy fa. Bár ő mindig mozgásban van, nehezebb megfigyelni a múlt jeleit. Van, aki hatalmas teret igényel, van aki megelégszik a félárnyékkal, visszahúzódva vár, míg egy vihar le nem dönti, a mellette álló óriást. Akkor jön el, az ő ideje.

Mind a nagynak, mint a kicsinek fenyő a neve. Azokat, melyek túlélték több évszázad viharait, sok helyen vallásos tisztelet övez, megkülönböztető neveket kapnak, életükhöz szép lassan legendák szövődnek, alattuk ünnepeket rendeznek, hálával köszöntve, az őt oltalmazó égi erőket, dicsőítve az Ősformát.

Én mondom, az ember is olyan, mint egy fa.

Percekig hallgatott, majd ismét folytatta:

- Az ember, mikor valamit megnevez, többnyire úgy, hogy a látható oldalt figyeli. Fogalma sincs legtöbbjüknek, az Ősformáról! Eszükbe sem jut, hogy azok a tulajdonságok, melyek észrevehetők, nem mások, mint a túlélésért, felnövekvésért folytatott küzdelem stratégiái. Mert mondom, hogy az ember is csak a fény felé törekszik, ki törekvő, ki a várakozó tulajdonságaival próbálkozva. A sikeres fák és emberek annyiszor változtatnak önmagukon, ahányszor csak az élettér megkívánja. Ami az egyik élethelyzetben a túlélést, az máskor a végzetet jelentheti.

A nevek, pedig tulajdonságokat jelölnek meg, azaz a külsőségekkel foglalkoznak. Nálunk, valamint más természeti népeknél, az a szokás, hogy a gyermek iránti elvárást, szerencsét, egészséget, hatalmat, fürgeséget, vagy egyéb készséget kívánunk, ezáltal, mivel a szó mágikus erő, annak a névnek beteljesítésére ítéljük a gyermeket. Más kultúrában is így van, csak áttétellel. A szentek neveit adják a gyereknek, mintául, hogy hasonlatosak legyenek azokhoz, akik már egyfajta módon, megélték az életüket. Bár igen szép eszmények a névadások, mégis egyfajta formát, élettér lehetőséget jelölnek ki a csecsemőnek. Figyeld meg, hogy sokan kilépnek a név börtönéből, mert a benne lévő mágikus erő nem engedte őket hozzáférni, a további erőkhöz. Ettől kezdve, képesek lesznek megélni azt, amelyre megszülettek!

- Azt mondod, hogy az árnyékban növő fának, azt a nevet adtuk, hogy Csenevész, vagy Satnya, vagy Megbúvó? És ezt az elvárást intézzük hozzá, egész életében, melyet ő maga is elhisz magáról. De mi van akkor, ha a mellette lévő fát, egyszer csak kivágják? Erre meg kell erősödnie!

- Ebben tévedsz. Talán, már akkor megsérül, mikor a másik mellette a földre hanyatlik. Vagy kiszárad, a hirtelen rázúduló fénytől. Vagy a férgek támadják meg, vagy a jég, hó súlya alatt, oltalmazója híján, kettéroppan. Minden olyan helyzet őt éri, amitől eddig védett volt. Ő mindenképpen vesztes.

Ha van közöttük túlélő, annak az a titka, hogy emlékezik az Ősformára, ismeri az önmaga igazi nevét, a rejtett erőt, ő az élet fája. Soha sem feledte, hogy délceg fává cseperedhet, erőt, kitartást halmozott fel a várakozás évei alatt. Ha megnő, az erdő vadjai, és a környék emberei szentként tisztelik őt.


- Bizony mondom, hogy ha megnevezlek, elválasztalak azonnal, a létezésed valódi természetétől. Mikor kijelentem azt, hogy ki vagy, egyúttal azt is mondom, ami nem lehetsz. Ez a névben rejlő behatároltság.

Ez a határoltság, csupán annyit tesz, hogy a fa példájára utaljak; ő, növény.

Szűkebb, formai határozás; fenyőfa. Ez még az Ősforma. Sors, viszont itt, a földön, az élettérben, bonyolult választások sorozatán keresztül alakul ki.

A fa-ember pedig: gondolkodó. Majd, emberi formát nyert gondolat. Élete során, ő is egy sorsot él meg.

Azonban jó, ha tudod, ebben a világban mindennek meg van az ellentét párja, mint a fénynek az árny. A neved lehet Satnya, de a másik természeted, az „árnyad”, az Erőteljes. A valódi célodra való figyelmes kutatás, létre hívja benned az emlékezést! Az arany középúton már nincs ellentét. Ilyen az igazi neved! Ha Satnyának, vagy Erőteljesnek hívnak, rájössz majd, hogy a neved: A Választó! Ebben áll a szabadságod.

Az emlékezés azt jelenti, hogy tudod, ember vagy, aki valamely tulajdonságot eljátszik az élet színpadán. Ha már tudod, hogy ki vagy, emlékezni kezdesz, valaki azt gondolja bennem, hogy ember vagyok. Rájössz, hogy épp úgy álmodtad magad ebbe a világba, mint egy óriási fenyő, kinek száraz, kicsiny magjában ott szunnyad elődeinek évmilliós tapasztalata, várva, hogy termő talajra hullhasson…

Ezáltal, minden élethelyzetedben képes vagy rugalmas, semleges lenni. Akár egy harcművész, mint példálództam vele, aki mindkét oldal erőihez hozzájut. Azáltal lesz legyőzhetetlen, hogy a belső békéjét osztja szét!

- Ezek szerint, ha magamban, vagy másban először az emberséget látom meg, közelebb vagyok az igazi névhez?

- A világnak szükség van kapaszkodókra. Nem baj, ha mások használják a nevedet, amelynek megváltoztatásáról, bármikor szabadon dönthetsz.

Csak emlékezz, hogy nem vagy azonos a neveddel, a nemeddel, a munkáddal, a testeddel, de még az érzelmeiddel sem. Belőled születik az, az érzés, amelyet meg akarsz osztani mindenkivel. Ez a valódi természete, minden ember-fának. Ettől válsz te is életfává! Azzá válhatsz, mint az a mangófa, amely a tanmese szerint, mindenkit megvendégelt a gyümölcseiből.

Tette ezt azzal is, ki őt elültette, és tette azzal is, ki fejszéjével a földre döntötte.

Lenyűgözően érthető és világos beszéd volt a Mestertől. Azon az estén, csak egyet kérdeztem még.

- Mi módon emlékeztethetem magam, leginkább arra, hogy ki is vagyok én?

Hiszen, az életünk forgataga minduntalan elragad!

- Jelen lenni ! Legyél mindig, minden élethelyzetedben jelen! Ember-fa létedben légy jelen, mikor viharok tépik a koronád, légy jelen, ha férgek rágják a testedet, légy jelen, ha dalos madár költ ágaid dús lomjai között, légy jelen, ha éltető napfény megérleli benned a jövő ígéretes magvait, légy jelen, ha a favágók szekercéje egyre közelebb csattog törzsedhez!


Írnák

(ÍrMagkert)

2012.01.11.