A MESTERREL JÁRTAM 2. RÉSZ

"Ha érzelmeid ragadnak el, rab vagy, még ha „segítsük egymást” jelszóval indultál volna a küzdelembe, óhatatlanul ítélkezel! A világ egységét azonnal kettéválasztod, mégpedig jóra és rosszra! Az ítélet így, a te erőidet osztja meg!

Ha minden tudásodat beveted, csak fél erővel tudsz küzdeni! Ha mester leszel, a békédet osztod szét, kinek- kinek érdeme szerint. Ekkor már képes leszel érzelmek nélkül létezni. Ez viszont, a szeretetből, a világ legalapvetőbb érzéséből fakad. A mester harca csak látszólagos, hiszen nem a győzelem érdekében cselekszik, hanem a vállalt szolgálatot végzi el. Mivel a teljesség áll mögötte, legyőzhetetlen!"

Segítségből elégtelen

Mindössze, néhány hete, hogy ismét összetalálkoztam a Mesterrel. Ettől kezdve, ki tudja miért, már a harmadik faluban járunk.

Az egyikben, csupán két napot töltöttünk, egy molnár házában. Itt is elkélt a segítség, ám mesterem két nap múltán megköszönte a kiszolgálást, és tovább álltunk. Faggatózásomra, csupán annyit válaszolt, „ Kinek egy nap, kinek száz, egyre megy…”. Bevallom, azóta is sokszor gondolkodom, hogy e talányos mondat alatt, vajon, mit is érhetett. Még rá is kérdeztem, de Ő, kérdésemre, egy újabb kérdéssel válaszolt:

- Melyik a fontosabb? Amit mondok, vagy amit megértesz belőle? – sokszor beszélgettünk így. Őszintén szólva, elég tompafejűnek éreztem mellette magam, bár, olykor nehezteltem a mesteremre, épp ezek miatt.

Hasonló neheztelés, sőt, csaknem csalódás érzése volt bennem, a tegnapi esemény kapcsán. Úgy éreztem, estig, míg végre, érthető, emberközeli mondatokban nem kezdtünk beszélgetni, végeztünk egymással.

A nap, épp úgy telt, mint előzőleg, kerestünk egy falut, ám ott, nem fogadtak szívesen. Bizalmatlanságot, félelmet éreztünk bennük. Mivel igen éhes voltam, a Mester, rövid beszélgetéssel, felderítve a lehetőségeket, fagyűjtésre és behordásra vállalkozott, a kisvendéglő számára, egy tál ételért. Bár a munkánk messze nem volt ezzel megfizetve, mégis elvállaltuk.

Csaknem este lett, mire végeztünk. Ekkor ültünk be, a vendégek asztalához, a beígért ételért. Hozták is, nem panaszkodom, elég bőséggel. Megáldottuk, majd e házat úgyszintén, de alig kezdtünk bele, a szomszédos asztalnál nagy felfordulás támadt. Egy fiatal férfi, ki éppen fizetni készült, először ijedten nézegetett a bejárat, majd, a konyha felőli kijárat irányába, majd a székét hátrarúgva, veszett futásnak eredt. Ekkor láttuk mindketten, hogy három oldalról, három férfi ront rá, a kiszemelt áldozatra. Küzdött volna, de nem volt esélye. Lenyomták őt, majd egyetemes erővel, módszeresen össze-vissza verték. Eddig a pillanatig, szinte le voltam döbbenve, mert megszoktam, hogy bár mi legyen, én követem a Mestert. Ő, azonban nem mozdult. Pontosabban, mint aki jól végezte a dolgát, épp egy falatot gyömöszölt a szájába. Először, a felháborodás ért el, az ő közömbössége láttán, majd elindultam, a bajba jutott ember megsegítésére. Azaz, itt a lényeg, - fel akartam pattanni-, ha senki nem akar ebbe beleavatkozni, én majd megyek!

Ekkor, valami hihetetlen módon, a Mester bal kézfeje, az enyémen termett. Valójában, olyan gyors mozdulattal tette, hogy a szemem nem bírta követni. Mégis, e heves mozdulatának végén, egészen puhán, barátian, érintette meg, az asztal lapján lévő, éppen támadásra készülő öklömet. A középső, kinyújtott ujjának, piciny, lágy mozdulatával, mintha azt üzente volna: „ Nyugalom!”

Ettől izmaim ellazultak, majd én is végignéztem, míg a szomszédot véresre kalapálják. Közben, mesterem, szokatlan bőbeszédűséggel dicsérte a kosztot, különös tekintettel ajánlotta, a szójaszószos pirított halszeleteket.

Két dolog döbbentett meg; egyrészt a Mester közömbössége, másrészt, az én tehetetlen viselkedésem. Az egész jelenet, talán két percig sem tarthatott, a verők elégedetten távoztak, a felszolgáló, még mindig döbbenten álldogált a sarokban, ahol, a szerte repkedő pofoneső elől, előrelátó módon, időben elhúzódott. A megvert fiatalember pedig, szégyentől, ütlegeléstől céklavörösen, kissé szédelegve, de saját lábán távozott. A vendéglősnek nem volt szíve megállítani, hogy fizessen a fogyasztásért.

A Mester, pedig látva a zavaromat, egyre jobb hangulatba került. Úgy éreztem, mintha gúnyt űzne velem. Még csak félig sem végeztem az ebéddel – vacsorával, de ott hagytam az asztalt. Érthetetlen volt számomra az a gyávaság, melynek részese voltam! Korábban, mikor a tanítómat kerestem, egyik faluban, csaknem vallásos áhítattal beszéltek egy Po nevű vándorról. Elmondott történetük szerint, valóságos hősnek, bátor, önfeláldozó harcművésznek gondoltam tanítómat, kit elmondásuk alapján, én is követek.

Alig fél éve, hogy egyik faluban történt, hogy a hétvégi vásározókat, hazatértükben ki akarták rabolni. Egyik szorosban, fegyveres banditák vették körbe őket, talán háromszor annyian voltak, mint a falusiak. Követelték a pénzt, a lovakat és a maradék portékát. A Mester éppen velük volt, azelőtt szólt, mielőtt a berezelt gazdák elszeleltek volna.

„ Nektek többetek van, mint amit el akartok venni tőlünk. Nem hátrálunk meg, megküzdünk veletek, ha szükséges, de inkább térjetek haza békével!” Szavai dacot, erőt, bátorságot öntöttek az emberekbe, a fenyegetőzés nem használt, a banditák megtámadták a karavánt. Erről már mindenki egy kicsit másként emlékszik. Főként, saját, hősi tetteit illetően, egy kis verseny alakult ki, a nagyot mondásban. Amit azonban egyöntetűen állítottak, hogy ilyenről, még tán a mesében sem hallottak! A Mesternek, mintha száz keze, tucatnyi lába lett volna! Ütéseinek, rúgásainak nem volt ellenállása. A martalócok úgy hullottak, mint ősszel a legyek! Bár mindenki derekasan védekezett, jórész az ő közreműködésének köszönhetően, percek alatt lett vége a harcnak. A falusiak közül többen megsérültek, de később, mikor már nekem mesélték, inkább élménynek tűnt, mintsem fájdalmasnak. Az erős, nagyhangú bandavezér, a Mester keze között ficánkolt. Egyik kezével, a hajánál fogva rántotta fel a földről, az öve magasságáig, a másikkal – elmondások szerint-, csupán két ujjával, a tarkójába csípett. A vezér úgy visított, mint egy malac. A Mester, még csak nem is zihált, megkérdezte tőle: „Ugye szándékotokban van ezeket a kedves falusiakat megsegíteni? Az idén igen gyengécske a termés!” - mivel kissé lassú felfogású volt a vezér, egy erősebb nyomás serkentette az agyműködését. Könnyes szemmel, csaknem nőies hangon szólt az embereinek, hogy mindenki adja át az értékeit! Aki tudta emelni még a karját, az tette magától, aki nem, annak társa segített. Végül a bandafőnök is könnyebben érezte magát. A falusiak ötlete volt, le is vetkőztették őket, fegyvereiket elvették, a ruhákat elégették.

Mikor készen voltak, a Mester egyenként odalépett hozzájuk. „Megismertem arcodat, tedd azt a szívességet magadnak, hogy többé ne találkozzunk egymással! Majd mindenkihez szólva: Egy törvény, a ragaszkodásról! Akinek van, annak még adatik, ám ki kevesli a sajátját, még azt is elveszíti, amilye éppen van!” Majd a gazdákhoz szólott. Lám, az erőnk, ha egyetlen irányt vesz, a szolgánk! Ha tízen, húszfelé szaggatjuk, elaprózzuk, és a zsarnokunk lett volna!

Ezen történet is kavargott bennem, igazán ezt a reagálást vártam el a tanítómtól!

Felballagtam a menedékül használt sziklapárkány alá. Tegnap óta ez a lakhelyünk. Ma már nem bosszantott, hogy egy órányira van minden falutól. Tegnap, mikor sokat kapaszkodtunk idefelé, alaposan ránk esteledett. Már fát sem gyűjtöttünk, csak lepihentünk.

Ekkor valami olyat mondhattam, - hogy nem értem, mi az oka, hogy mindig ilyen nehézkesen megközelíthető szállást keresünk-? Mester nem szólt semmit, befordult aludni. Reggel a kelő napra ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem, valami egészen káprázatos látvány tárult a szemem elé. Egyedül, a mi sziklánk emelkedett ki a környezet párafelhőjéből, melyet egy mennyei víziónak láttam. Egy égi szigeten ülök, mely lassan a Nap felé halad. Itt-ott, néhol átsejlik a Föld, messzi alattunk. A látóhatár legszélén lévő havas csúcsok, narancsos, vöröses távoli szigetnek tűntek. A Mester látván ámulatomat, elém lépett, csupán annyit szólt: Ím, ezért!

Bizony, minden kérdező ember, nehezen viseli, ha nem az általa szabott időben érkezik, a hőn áhított válasz. Amit láttam, valóban többet ért, mint a szó.

Mikor, az ezernevű mesterem megérkezett, tele voltam kétségekkel. Nem is akartam eltitkolni előle! Megemlítettem a korábbi, hősies helytállását is, melyről csak szóbeszéd alapján értesültem. Ő türelemmel hallgatott. Legalább mentegetőzött volna! Mikor már kellőképpen kiduzzogtam magam, akkor kérdezett engem; - Szerinted, ki viselkedett helytelenül? Ekkor elmondtam a saját elképzelésem az emberségről, a segítségnyújtási kötelességünkről, bátorságról, önfeláldozásról… Azaz, mindent, mit jócselekedetként ismernék el.

- A nap legnagyobb igazsága, a tányérodon volt, de te nem éltél vele! A legnagyobb igazságtalanságot, a felszolgáló követte el, mert hagyta, hogy a vendég, fizetés nélkül távozzon! - mondta Ő! Na, ezt végképpen nem értettem!

Erre, viszont azonnal megkaptam az oktatást. Valójában egészen szokatlan módon, társas beszélgetésbe kezdtünk, mely csaknem hajnalig tartott. A főbb mondanivalókat próbálom visszaidézni.

A világ, így te is, beleesik abba a gyakori hibába, hogy ítélkezik. Képzeld el, hogy főzni tanulsz, de kevés az arra szánt időd, és így csak néhány percre kukkantasz be konyhába. Éppen azt látod, hogy a szakács egy marék sót dob egy fazék vízbe. Ekkor azonban tovább állsz. Másnap, ugyanez történik. Harmadnapra úgy alakul, magadnak kellene ebédet készítened. Fel is használod minden ismeretedet, fogsz egy fazekat, forralsz vizet, jól megsózod… Amit főztél, edd is meg! Sajnálhatod, hogy nem láttál a felszín alá! Nem láttad a fűszereket, a húsos, rizses gombócokat, ízesítő olajokat, melyet a szakács a levesbe már korábban elhelyezett. Mivel, csak egy –egy életpillanatig terjedt a rálátásod, azt sem láthattad, ha utálatos kedvében van, gyűlöl minden vendéget, munkáját is, és egeret, vagy csótányt dob a készítményébe! Számodra az ő levese továbbra is olyan, mint amilyennek hiszed! Feltéve, ha az ocsmányság senki tányérjába nem kerül! Te, mint egy pillanatot elrabló, tudod –e, hogy a megveretett vendég, kinek, hogyan fűszerezte életét?

Ennyire még soha sem volt egyértelmű, a tan! A legfontosabb, viszont ezután jött!

Nem a cselekvés, hanem az mögött megbújó szándék, ami fontos. Ha pusztán anyagi megfontolásból cselekszel, akkor számítónak nevezhetnek. Ne szolgáld ki az érzelmeidet, de élj velük, akkor ők szolgálnak téged! Ha érzelmeid ragadnak el, rab vagy, még ha „segítsük egymást” jelszóval indultál volna a küzdelembe, óhatatlanul ítélkezel! A világ egységét azonnal kettéválasztod, mégpedig jóra és rosszra! Az ítélet így, a te erőidet osztja meg! Ha minden tudásodat beveted, csak fél erővel tudsz küzdeni! Ha mester leszel, a békédet osztod szét, kinek- kinek érdeme szerint. Ekkor már képes leszel érzelmek nélkül létezni. Ez viszont, a szeretetből, a világ legalapvetőbb érzéséből fakad. A mester harca csak látszólagos, hiszen nem a győzelem érdekében cselekszik, hanem a vállalt szolgálatot végzi el. Mivel a teljesség áll mögötte, legyőzhetetlen! Mikor a falusiakat védtem, akkor a közösség sorsát éltem velük, ezért, engem támadtak meg a rablók. Valamennyiünk számára, ez a közös sors íródott! A többit tudod! Nem én írom a Törvényt, de, ha olykor sikerül, akkor betöltöm azt.

A vendéglőben a szomszéd fickó, már korábban is nyugtalan volt. Szemben ült az ajtóval, és mindig kifelé bámult. Láthatólag félt valami tettének, a nem kívánt következményétől! A támadókat pedig jól ismerte, mert jöttükre, futással reagált.

A duális világban minden tett, sőt gondolat és érzelem ellenhatást kelt. Hatás- ellenhatás. Cselekvés-visszahatás. Adok-kapok. Van, aki karma-ként hívja ezt.

A megveretéssel egy kör bezárult. Így van jól! A fickót közösen mentettük meg! Na mitől?

- ?????

- A további rettegéstől! Most már nyugodtan járhat-kelhet, mert amíg újabb kört nem indít, ezektől az emberektől biztonságban van. Kit fog ezentúl kerülni?

- ?????

- A jólelkű vendélőst, hiszen tudja, hogy neki tartozik. Lehet, hogy nem kéri számon, ha ismét itt ebédel, de lehet, hogy mégis! Ezért, még ha másfelé kerülni is kell, máshová fog járni szórakozni. Ő még nem tart ott, hogy felszámolja a soron következő adósságát, a sors, viszont megteszi helyette!

Egyre gyorsabban hat rá vissza és egyre fájdalmasabban. Figyelmeztetőként, hogy az emberi törvény felett, áll egy magasabbrendű Törvény. Egyetlen varázsszó kellett volna, hogy beavatkozzak

- ?????

- Segíts! Ez a szó, sorsközösségbe kapcsolt volna vele!

- Mester! Lehet, hogy furcsát kérdezek! Ha a támadók kértek volna, hogy segíts! Akkor mit teszel?

- Már elmondtam!

- Szóval, nekik segítesz!

- Így van! De csak akkor, ha valóban záródik ezúttal egy karmikus kör. Az a dolgom, hogy elvarrjam a feslett szálakat, nem pedig, hogy újabbakat tépjek. Ezek a szálak, olykor sok ezer éven át bomladoznak, erőtlenné, kiszolgáltatottá téve a kibocsátójukat .

2005.09. 07. Írnák

(ÍrMagkert)

2012.01.08.