A VIDÉKRŐL

Megéltük ezt a pillanatot is. Hosszú várakozás (én legalább is vártam) után útjára indul a magyarfoldre.hu.

Igazság szerint régóta gondolkodtam azon, hogy mit is kéne írni, de valahogy addig húztam halasztottam, hogy tegnap jött az sms Feritől, hogy hegyezzük a tollakat, mert indul az új honlap. Nem szeretem az utolsó pillanatra hagyni a dolgokat, de most mégis a végére maradt ez a cikk, ennek ellenére remélem tetszeni fog. Nem igazán kaptunk konkrét instrukciókat azt illetően miről kell írni, ezért úgy döntöttem, hogy a magyar vidék lesz első okoskodásom témája.

Falusi paraszt gyerek vagyok, ennek minden negatív és pozitív vetületét magamon viselem. Pontosabban fogalmazva a pozitívumok talán egy kissé háttérbe is szorultak már, hiszen azon tudás töredékével sem rendelkezem, mint amivel annak idején egy egyszeri paraszt rendelkezett. Ma már én is húzom a szám, ha a kezembe kell venni az ásót, vagy éppen eljön a szőlő megkapálásának ideje. Nem kell nagy területekre gondolni, az udvarunkban lévő „konyhakert” csak jelzés értékű, a „szőlőültetvényen” termett gyümölcsöt pedig a rosszabb években a két kezünkkel is ki tudnánk préselni. A fűnyírás is csak olyan macera, amit nagy duzzogva a nyári hetekben elvégzek. Talán hülyén hangzik, de mégis megvan ezen munkák varázsa. Az tény, hogy ha magunknak kéne előteremteni az élelmet nagy valószínűséggel éhhalál lenne a vége, csak erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni és ahelyett, hogy elgondolkodnánk ezen, nagyot harapunk a tescos kajából. Úgy gondolom a közeljövőben sem fog önellátóvá válni az egyszeri falusi (vagy kertvárosi) ember, de mégsem szabad elhanyagolnunk a kerti munkát különösen így tavasszal. Előbbi mondatom kissé olyan mintha Bálint gazda mondta volna, talán kissé közhelyes is, de mégis szeretném feltölteni tartalommal. Manapság az életünket leginkább a négy fal közt töltjük (én legalábbis nagyon sokat vagyok bent). Ha valaki le akarja vezetni a feszültséget, akkor sem lép ki a házból. Én ilyen jó időben a kocsmák helyett is inkább a „kiülős” helyeket részesítem előnyben. A múlt hétvégén is hazajöttem a fővárosból és atyám azzal fogadott, hogy feladatok vannak a kertben. Én természetesen a legnagyobb felháborodással tiltakoztam az ellen, hogy két dolgos kezem használjam az udvar szépítésére, elvégre nekem tanulnom kell, nekem más dolgom van, majd hülye leszek kint baszni a gyepet. A pénteki munkavégzést el is mismásoltam, de szombaton már nem lehetett halogatni a dolgot el kellet kezdeni a kertészkedést. Ebéd után magamban pufogva leballagtam az udvarra és kitoltam a fűnyírót, összeszidtam a kutyát elvégre ne csak én szívjak, majd belekezdtem a fűnyírásba. Közbe benyomtam az mp3 lejátszómon valami limonádé zenét, azt szeretek leginkább ilyenkor hallgatni és tologattam a gépet. Kevesebb, mint egy óra alatt végeztem, de ez az idő elég volt arra, hogy rájöjjek mekkora suttyó is voltam, hiszen ez a feladat semmitől sem vett el időt. Amíg kint nyírtam a füvet addig sem a szobámban loptam a napot. Ez a felismerés csak az egyik gyümölcse volt a dolgosan letöltött órának, hiszen a kétkezi munkának mindig van látszata. Azt hiszem, ha az ember megnézi a saját keze munkáját és összehasonlítja a korábbi állapottal, akkor öröm tölti el. Mikor lementem az udvarra a miatt méltatlankodtam, hogy miért nem román hadifoglyok nyírják a füvet. Mire végeztem már kifejezetten örültem, hogy hallgattam édesanyám noszogatására.
Mikor fizikai munkát kell végeznem, eleinte húzom a szám, aztán eszembe jut nagyapám, aki sajnos már nincs az élők sorában. Mikor gyerekként náluk nyaraltunk ő már reggel ötkor kelt. Mire mi kilenc körül felkeltünk már volt friss kifli és házi tej az asztalon, mert „Papó” már a boltot is megjárta és a tejért is betért az egyik ismerőshöz. A háziállatok is rendbe voltak rakva. Nekünk egy feladatunk volt csupán, mégpedig az, hogy a reggel óta a fákról lehullott szilvát, körtét és barackot összegyűjtsük a cefrés hordókba. Természetesen nem szerettük ezt a munkát, de mióta magam is megkedveltem a pálinkát, már tudom értékelni ezt a melót is J. Komolyra fordítva a szót anno, mikor a nagyapám volt gyerek nem volt PS2, XBOX, vagy IWIW. Kis koruktól fogva hozzá voltak szokva ahhoz, hogy a lakásban csak akkor megyünk be, ha valami feladat van. Amíg mi drága pénzen vásárolt játékokkal játszottunk, addig a régebbi generációk kivették a részüket a munkából.
A hosszú példálózásommal szeretnék rávilágítani arra, hogy mennyire eltávolodtam én is a fizikai munkától, pedig mint az elején leszögeztem magam is falusi gyerek volnék. Mostanság a magyar vidék sem olyan, mint azt a régi filmekben látjuk. A kisiskolák a túlélésért küzdenek és a cigányság problémája is jelen van. Egyrészt meg kell oldani a cigányok gondjait és meg kell oldani azokat a problémákat is, amiket a cigányok okoznak. Szűkebb pátriámban Borsod-megyében ráadásul a munkalehetőségek is nagyon behatároltak, nehéz az elhelyezkedés. Ezen tényezőket is figyelembe véve mégis örülök, hogy egy kis községbe születtem, nem pedig valami nagyvárosba. Sokat elárul a közösségünkről, hogy olyanokkal járunk össze, akikkel óvodás korunk óta ismerjük egymást. Nyilván egy ilyen kis közösségben is vannak komoly konfliktusok, de mégis kialakult egy olyan csapat, ami ki fogja állni az idő próbáját. Sokaknak viszont nem adatik meg annak a lehetősége, hogy egy mikroközösség tagjaként legyen részese a többiek örömének bánatának. Nem tudom megérteni azokat, akik nem szeretnének nemzethez, közösséghez tartozni. A túlzott individualizmus, mások lenézése szerintem csak problémákat szül, de az ember megtanulhatja tisztelni a többieket. Falusiként megtanultam, hogy az az igazi „suttyó paraszt” aki másokat pusztán az alacsonyabb iskolai végzettség miatt néz le. Megtanultam azt is, hogy adott esetben egy traktoros is rendelkezhet olyan empatikus képességekkel, mint egy olyan ember, aki egyetemeken tanulja ezt. Másokon is látom, hogy belefáradtak a nagyvárosi pörgésbe.
Első posztom vége felé szerintem úgy tudom legjobban összefoglalni a mondanivalóm, hogy nem foglalom össze. Történetesen leírhatom én, hogy milyen „fasza” a falusi élet, de úgy sem hiszi el senki, amíg meg nem tapasztalja. Aki teheti, mozduljon ki, mennyen le a vidéki rokonokhoz. Ez azért jó, mert a pozitívumok mellett akár a negatívumokkal is szembesül. Meggyőződésem, hogy sok liberális fiatal véleménye megváltozna a cigányokról, ha szembesülne velük, ugyanakkor sok „rasszista” is észreveheti, hogy nem minden cigány az ördög földi mása. Végezetül belinkelek egy rövid videót. Nézzétek meg, mert aki csinálta a szívét lelkét beletette.

DonProvenzano