AZ AJÁNDÉKOM

Ahogy korábban ígértem, én is készültem egy kis karácsonyi ajándékkal az olvasóknak. Feltéve, hogy az olvasó ajándéknak veszi azt, ami következik. 

Az ego világában nagyon nehéz befogadnunk azt ami a következő néhány percben rád vár, de attól még az emberi elme számára még felfogható legtisztább igazságot tartalmazza. Gondoltam, hogy bővebb bevezetőt írok arról, hogy miért nem egy magyartól választottam valamilyen írást, vagy verset, esetleg dalt, vagy arról, hogy mennyire sok hasonlóság van Osho gyermekkora és az enyém közt, vagy akár arról, hogy mit is gondolok a valódi lázadásról, azzal ellentében, amit manapság lázadásnak neveznek.

Csak úgy ömlene belőlem a sok "okos" gondolat, de kicsit el is fáradtam mire begépeltem e sorokat. Begépeltem, mert a "szkennerem" csak angol szöveget akart felismerni, így hát maradt ez a megoldás, úgyhogy elnézést kérek ha van benne valamilyen elírás. E sorok nagyjából 30 éve hangozhattak el Indiában, Puneban, Osho Buddha termében. Mivel te és én már évek óta új életet próbálunk kezdeni, talán e sorok megértése egy újabb szilárd lépcsőfok lehet alattunk. Ahogy mondani szoktam Karácsony nem a szeretet ünnepe. Ez egy marhaság. Karácsony Jézus születésének az ünnepe, és a tudat, ami Jézust és az összes mestert a végső tudatossághoz elvezette, itt van bennünk is. Csak olyanok vagyunk mint a négernek hitt fehér gyermek a viccben. Le kell vakarnunk magunkról a sok évezrednyi koszt. Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek, íme Osho gondolatai, melyek a velőmig hatolnak:

Az ember már kinőtt a család intézményéből. A család haszna véget ért: már így is túl hosszú ideig létezett. Ez az egyik legősibb intézmény, úgyhogy csak a nagyon figyelmes, éles szemű emberek látják, hogy már halott. Másoknak időbe telik még felismerik a tényt, hogy a család mint olyan, meghalt.

Elvégezte a feladatát, betöltötte a maga szerepét, a dolgok új állása szerint többé nem időszerű. Az új emberiség számára, mely épp most van születőben, többé nem időszerű.

A család jó is meg rossz is. Jó, mert segítette az embert a túlélésben, de káros is, mert megrontotta az emberi elmét. A múltban nem volt választási lehetőség, nem volt más alternatíva. A család egy szükséges rossz volt. De a jövőben ennek nem kell így lennie. A jövőnek lehetnek alternatívái.

Az én elképzelésem szerint a jövő nem fix minták szerint fog működni: rengetegféle irányzat, választási lehetőség lesz. Ha néhány ember mégis a családot választja, meg kell hagyni nekik ezt a szabadságot, ők nagyon kevesen lesznek, az emberiségnek csak egy kis százaléka.

Vannak családok e földön – nagyon kevesen, talán csak egy százalékban -, melyek tényleg csodálatosan működnek, melyek tényleg üdvözítőek, ahol tényleg fejlődhetnek az emberek, ahol nincsenek hatalmi játszmák, nincs erőfitogtatás, nincs birtoklás, ahol nem teszik tönkre a gyerekeket, ahol a feleség nem próbálja tönkretenni a férjét, és a férj nem próbálja tönkretenni a feleségét, ahol szeretet és szabadság uralkodik, ahol az emberek csak pusztán az együttlét öröméért vannak együtt – nem más indítékból, nem politikából.

Igen, léteztek ilyen családok, és még ma is előfordulnak. Az ő esetükben nincs szükség a változtatásra. Ők a jövőben is ugyanígy élhetik az életüket.

De ami a többséget illeti, számukra a család ronda dolog. Kérdezd csak meg a pszichiátereket, ők azt fogják mondani, hogy mindenféle lelki betegség a családból származik, az összes pszichózisért, neurózisért a család a felelős. A család egy nagyon-nagyon beteg emberi fajt hozott létre.

Összes neurózisunk gyökere a családban rejlik.

Meg kell értenünk a család lélektani felépítését, és azt, hogy ez miként hat az emberi tudatra.

Először is: a gyerekbe belesulykol, beépít egy bizonyos vallási ideológiát, politikai dogmát, valamilyen filozófiát, teológiát. És a gyerek olyan ártatlan, olyan befolyásolható, olyan kiszolgáltatott, hogy könnyű őt kihasználni. Ő még nem tud tiltakozni, nem tudja, hogy mondhat nemet is, és még ha tudná is, nem mondaná, hiszen olyannyira a családtól függ... Annyira, hogy kénytelen mindenben egyetérteni velük, bármekkora ostobaság is az, amit a család ráderőltet.

A család nem segíti a gyereket abban, hogy érdeklődő legyen: hiteket, meggyőződéseket sulykol belé, és ezek mérgezőek.

Ha a gyereket teletömik hiedelmekkel, akkor megnyomorítják benne a kutató szellemet, levágják a szárnyait. Mire a gyermek abba a korba ér, hogy képes az önálló kutatásra, már annyira tele lesz beidegződésekkel, hogy bármiféle vizsgálódásba már csak bizonyos előítéletekkel kezdhet – ez pedig nem autentikus keresés. Már eleve hordozol magadban egy a priori következtetést, és csak bizonyítékokat keresel ahhoz, hogy alátámaszd ezt a tudattalanul benned lévő végeredményt. Képtelen leszel arra, hogy te magad fedezd fel az igazságot.

Ezért van az, hogy oly kevés buddha van ezen a földön, az alapvető ok a családban rejlik. Mert egyébként minden gyerek egy buddhának születik, azzal a lehetőséggel érkezik, hogy elérje a végső tudatosságot, hogy felfedezze az igazságot, hogy mennyei boldogságban éljen. De a család lerombolja benne ezeket a dimenziókat, borzasztó sekélyessé, tompává teszik.

Minden gyerek mérhetetlen intelligenciával érkezik, és a család az, ami középszerűvé süllyeszti őt, mivel egy intelligens gyerekkel élni mindig kényelmetlen és fárasztó. Ő mindig kételkedik, mindig kérdez, kutat, szkeptikus, szófogadatlan és lázadó. A család pedig olyan gyereket akar, aki engedelmes, aki téged utánoz, aki követi a te példádat. Ezért már az első pillanattól csírájában el kell fojtani az intelligenciáját, nehogy később kihajtson, kivirágozzék.

Kész csoda, hogy néhány embernek – mint Zarathusztrának, Jézusnak, Lao Cunak, Buddhának... - sikerült kimenekülni ebből a társadalmi struktúrából, a családi sulykolásból. Ők az emberi tudatosság ritka csúcsainak tűnnek, ám valójában minden gyermek ezzel a minőséggel születik, ugyanezzel a lehetőséggel.

Az emberek kilencvenkilenc egész kilenctized százaléka buddhává válhatna, de ehhez a családnak el kellene tűnnie. Mert így csak hinduk, buddhisták, mohamedánok és keresztények lesznek, nem pedig Buddhák, Mohamedek és Jézusok. Ez így nem lehetséges.

Mohamed fellázadt a saját neveltetése ellen, Buddha fellázadt a saját neveltetése ellen, Jézus fellázadt a saját neveltetése ellen. Ők mind lázadók – és a család nem tűri a lázadó lelkeket.

Az emberiség most egy nagyon kritikus szakaszon megy keresztül. El kell döntenünk, hogy a múlt mintái szerint akarunk-e továbbra is élni, vagy szeretnénk egy új életet, egy újfajta életstílust. Elég volt! A múltat már kipróbáltuk, és azok a minták mind kudarcot vallottak. Elérkezett, megérett az idő, hogy kiszakadjunk a múlt szorításából, és egy újfajta életstílust hozzunk létre a földön.

Számomra az egyik alternatív megoldást a kommuna jelenti – ez a legjobb.

A kommuna azt jelenti, hogy az emberek egy képlékeny, rugalmas családban élnek, ahol a gyerekek a kommunához, mindenkihez tartoznak. Nincs személyes tulajdon, nincs személyes ego. A férfi azért él együtt a nővel, mert szeretnek együtt lenni, élvezik egymás társaságát, örülnek egymásnak, megbecsülik egymást. És abban a pillanatban, ahogy úgy érzik, hogy megszűnt a szerelem, nem ragaszkodnak többé egymáshoz. Hálával telt szívvel, barátságban elköszönnek egymástól, és új társ után néznek.

A múltban az egyetlen probléma ilyenkor a gyerek volt. Egy kommunában a gyerekek az egész kommunához tartoznának, és ez sokkal jobb lenne. Több lehetőségük lenne arra, hogy minél többféle ember között nőhessenek fel.

Most egy gyerek az anyjával nő fel. Hosszú éveken keresztül az anya és az apa az egyetlen példakép a számára az emberi nemet illetően. Természetes, hogy őket kezdi utánozni.

A fiúk apjuk imitációi lesznek, és továbbviszik, továbbadják a világnak ugyanazokat a betegségeket, amikben már a szüleik is szenvedtek. Másolatokká válnak – és ez nagyon ártalmas. De a gyereknek semmi másra nincs lehetősége, hiszen nem áll rendelkezésére másfajta információforrás.

Ha egy kommunában száz ember él együtt, ott sok-sok nő és férfi van – így a gyereknek nem kell egyféle életstílusban megcsontosodnia. Tanulhat az apjától, tanulhat a bácsikáitól, a közösség összes férfitagjától tanulhat. És így nagyobb lélek lesz belőle.

A család összezúzza az embert, és csak nagyon kicsi lelket ad neki. Egy kommunában a gyereknek sokkal nagyobbra növekedhet a lelke, sokkal több lehetősége van, sokkal jobban gyarapodhat lélekben. Sok más nőt is megismerhet, és így nem csak egyféle elképzelése lesz a női nemről. Az nagyon ártalmas, ha valakinek csak egyetlen képe van a nőkről – mert egész életén keresztül mindenkinek ugyanazt a nőt fogja majd keresni, csak az anyját.

Nagyon vigyázz, ha beleszerettél egy nőbe!

Minden esélyed megvan arra, hogy olyasvalakit találtál, aki az anyádra hasonlít – és lehet, hogy pont abban, amit kerülnöd kellett volna.

Minden gyerek haragszik az anyjára. Az anyának rengeteg dolgot meg kell tiltania, gyakran kell nemet mondania – ez elkerülhetetlen. Még egy jó anyának is kell néha nemet mondania, korlátoznia, dolgokat megtagadnia. A gyerek ettől dühbe gurul, megharagszik. Utálja az anyját, és szereti is ugyanakkor, hiszen ő jelenti számára a túlélést – az anya az ő létének és energiájának a forrása. Tehát egyszerre szereti és gyűlöli az anyját.

És ez egy viselkedésmintává válik. Szeretni és egyszersmind gyűlölni fogod ugyanazt a nőt. És nincs semmilyen egyéb választási alternatíva előtted. Tudat alatt állandóan az anyádat fogod keresni minden nőben.

És ez ugyanígy van a lányokkal is. Ők is egész életükben olyan férjet keresnek majd, aki apura hasonlít. Pedig nem apu az egyetlen ember a világon, a világ ennél sokkal gazdagabb. Valójában ha valakiben sikerül meglelned aput, nem leszel boldog. Egy szeretővel igen, vele boldog lehetsz – de nem az apukáddal.

És ha rátalálsz valakiben anyukádra, nem leszel vele boldog. Hiszen már ismered őt, nincs semmi ú, amit felfedezhetnél benne. Olyan, mint egy régi ismerős, és épp ezért semmibe fogod venni őt. Valami újat kellene keresned, de semmilyen más képed nincs a nőkről.

Egy kommunában sokkal gazdagabb lehet egy gyerek lelkivilága. Ott sok nőt, sok férfit megismerhet, nem kell egy vagy két személyen csüngenie.

A család megszállottá tesz, a megszállottság pedig ártalmas az emberiségre nézve. Ha az apád veszekszik valakivel, és te azt látod, hogy nincs igaza, ez nem számít – neked az apád mellé kell állnod. Ahogy mondani szokták: „Akár rossz, akár jó, az én hazám az az én hazám!” És ezt mondod te is: „Igaza van vagy sem, az apám az az apám. És az anyám az az anyám, vele kell tartanom.” Mert ha nem ezt tennéd, az árulás lenne.

Mindebből pedig azt fogod megtanulni, hogy igazságtalan, részrehajló légy. Látod, hogy az anyád butaságokat beszél, veszekszik a szomszédasszonnyal, pedig annak van igaza – és neked mégis az anyád mellé kell állnod. Így tanulsz bele az igaztalan életbe.

Egy kommunában nem lehetsz túlságosan egy családhoz kötve – mert ott nem létezik a család, akihez kötődnél. Ott szabadabb lehetsz, nem sajátítanak annyira ki. És igazságosabb is leszel. Ezer forrásból áramlik feléd a szeretet, úgy fogod érezni, az élet nem más, mint szeretés.

A család bizonyos értelemben konfliktusra tanít téged, konfliktusra a társadalommal szemben, a többi családdal szemben. A család kizárólagosságot követel tőled. Azt akarja, hogy csak érte legyél, mindenki más ellenében. A családod szolgálatában kell állnod. Állandóan harcolnod kell a családod nevéért és jó híréért. A család ambíciókat nevel beléd, konfliktusra és agresszióra tanít.

Egy kommunában sokkal kevésbé leszel agresszív, sokkal könnyebben kijössz majd a világgal, mert nagyon sokféle embert megismertél már.

Ez az amit én itt létre fogok hozni – egy közösséget, ahol mindannyian barátok leszünk. Még a házastársaknak sem kellene többnek lenniük, mint jó barátoknak. A házasság csak egy egyezséget jelentene közöttük arról, hogy úgy határoztak, hogy most együtt élnek, mert boldogok egymással. De abban a pillanatban, ahogy akár csak az egyik fél is úgy érzi, hogy a boldogtalanság kezd fészket verni közöttük, szétválnának. Nincs szükség semmiféle válóperre. Mivel nincs házasság, nincs válás sem. Az ember spontánul élhet.