HIÁNYZIK, DE MI?

Hiányzik a reggeli koffeinadag. Hiányzik a déli pálinkaadag. Hiányzik az esti kéjadag. Hiányzik, mert elutazott egy időre, mert eltávozott örökre, mert elhagyott minket. 

 Hiányzik, mint a kávé, a pálinka, a kéj. Hiányzik a megszokott helyéről, az üregből, amit betöltött, s ami nélküle ott tátong a szívünkben fájdalmasan. Pedig valójában be se töltötte, csak eltakar, akár egy folt, akár a kávé, a pálinka vagy a kéj fedi el látszólag, néhány röpke pillanatra téves éntudatunk mindig üreges felszínének hepehupáit, krátereit.

Az eredeti, lelki önmagukat elfedő valótlan egónk sohasem lehet teljes, hiszen kreált, képzelt álarc csupán, amit mégis önmagunknak vélünk. Gondolatok, érzések halmaza alkotja, melyeket vélt önmagunkról vezetünk elménk füzetébe, amit folyamatosan módosítunk, kiegészítünk a bennünket érő hatások függvényébe. Hogy is lehetne teljes és boldog ez az önmagunknak hitt maszk, ez a félelmetes busóálarc, ami csak egy élettelen képzelgés, ami csupán megzavarodott elménk faragványa?

Amikor valótlan egónkat képzeljük magunkat, és képzelt énünk minden üregét az éppen odaillő folt takarja be, úgy tűnhet, hogy minden rendben van az életünkben, hogy boldogok vagyunk. Ez az állapot ideig-óráig azt az illúziót keltheti, hogy MI vagyunk boldogok. Ez a mentális elégedettség azonban nem egyenlő a boldogsággal, mert a valódi boldogságnak nincs eleje és vége, s nem függ semmilyen körülményektől sem. Elválaszthatatlan velejárója örökkévaló létezésünknek. Márpedig amikor előre nem látható események hatására eltűnnek a foltjaink, azonnal felszínre kerülnek a fájdalmas üregeink, és megjelenik a hiányérzet, a „boldogtalanság”, az a boldogtalanság, ami nem is létezik, csak az elme nevezi annak a „boldogítónak” vélt eseményének hiányát.

Amint felhagyunk a boldogság keresésével, tökéletlen egónk gödreinek evilági „örömökkel” való foltozgatásával, elkezd ébredezni bennünk az univerzummal való kapcsolatunk, hozzá tartozásunk, ami csak tovább mélyül és erősödik, ha rá gondolunk. Immár önmagunk, a lélek boldogságát fogjuk átélni, ami természetükből adódóan öröktől fogva velünk van, s amint ragyogni kezd bennünk és ápoljuk, az anyagi álörömökkel ellentétben sosem fog elhalványodni, sőt, egyre inkább fokozódik majd. Hatalmas erő szabadul fel az álarcunk kérge mögül, a lelkünkből, ha lemondunk az elménk álörömeiről. Minél több a helyes, tudatos lemondás, annál közelebb kerülhet az ember valódi boldogság spontán, feltételekhez nem kötött, ezért már-már meglepő, váratlan megjelenéséhez. Minden tudatos, valódi lemondás mögött az a felismerés áll, hogy az anyagi síkra korlátozódó boldogságkeresés hiábavaló, és eleve bukásra van ítélve. A lemondás végül boldogságot szül, ha felismerjük, hogy az anyagi örömök nem tehetnek minket, azaz nem tehetik a lelket boldoggá, s hogy valójában az elme őrültsége, ha mégis hajszoljuk ezt a valótlan boldogságot, ahogyan a szerencsétlen, megzavarodott pézsmaszarvas rohan árkon-bokron keresztül, hogy ráleljen annak a részegítő illatnak forrására, amit valójában a saját mirigye, a saját köldöke áraszt. A boldogság „pézsmaillata” bennünk van, meg kell találnunk azonban az illat forrásáig vezető utat. Az a boldogság, amire mindenki vágyik, nem található meg önmagunkon kívül, nem okozhatja semmilyen e világban fellehető dolog, csak is kizárólag az univerzum minden létező forrásával való elfeledett kapcsolatunk felelevenítése.

Feleségünk, férjünk „szeretete” sajnos mindaddig azonos szinten áll a kávé, a pálinka, a kéj „szeretetével” amíg önmagunkban nem vagyunk valóban boldogok, amíg befoltozgatott egónk mentális elégedettségét összetévesztjük a valódi boldogsággal. Mert addig nem őt magát szeretjük, hanem azt, hogy eltakarja az üregeinket, hogy befoltozza az elménk szövetét, megeteti szeretetéhségünket, amire akkor ébredhetünk rá, ha elutazik, ha eltávozik, ha elhagy minket… és hiányzik. Már maga a hiány szó is mennyire önleleplező! Mégis oly büszkén, őszinte, valódi érzésként hangoztatjuk nap, mint nap: „Úgy hiányzol!”

Valódi szeretet csak valódi boldogságban lehetséges. Egy igazán boldog ember nem űrt, hiányt akar betölteni férjjel, feleséggel, barátokkal, rokonokkal, hanem az univerzummal felelevenített kapcsolatát s e kapcsolatban leli örömét, boldogságát, szeretetét szeretné megosztani velük.

sakmatt