NÉZETEINK ÉS A VALÓSÁG

Gyermekkorunkban képekben gondolkodunk, és minden jelenés újdonságként hat ránk. Rácsodálkozunk a legegyszerűbb dolgokra, a hétköznapi tárgyakra, bútorokra.

Később a rácsodálkozást a fogalmi gondolkodás kezdi helyettesíteni, ami azt jelenti, hogy a tapasztalat jelenségeket besorsoljuk valamilyen fogalmi kategóriába, és nevet adunk neki. Ekkor már képek helyett fogalmakban gondolkodunk.

Ennek megfelelően a valóság kezd szürkébbnek látszani, és kimondva - kimondatlanul kezdjük úgy érezni, hogy minden, ami tapasztalható, besorolható valamiféle előre meghatározott kategóriába, vagyis behelyezhető egy megfelelő fogalmi skatulyába.

Ez a gondolkodásmód érthető, hiszen a valóság bonyolult, és a fogalmi kategóriák segítségével a dolgokat egyszerűbb érthetővé tenni. Ugyanakkor ezzel a módszerrel leegyszerűsítjük, mintegy „modellezzük” a valóságot. Megszokott modelljeink birtokában aztán hajlamossá válhatunk különféle előítéleteket kialakítani, amelyekhez ragaszkodni kényelmesebb, mint tudomásul venni a valóság szüntelenül változó, átalakuló természetét.

Bár nézetrendszerünk bizonyos fokú megmerevedése természetes folyamat, az „előre gyártott” nézetek, előítéletek, prekoncepciók gátolják a kreatív gondolkodást. Ez még a legnagyobb szellemi teljesítményekre képes, átlagon felüli tehetségű emberekre is vonatkozik. A Nobel-díjas tudósok többsége pl. olyan kutatási eredményért kapta meg ezt a magas kitüntetést, amelynek alapgondolatait még huszonéves korában dolgozta ki, amikor még nem volt ugyan elegendő tapasztalata, de nem voltak előítéletei sem. A tudományos pályán a tudás és a tapasztalat felhalmozódása pozitív dolog, azonban gátolhatja a tudóst az új tudományos eredmények elfogadásában. Példaként említhető, hogy a XX. Század elején a vezető fizikusok többsége elutasította a relativitáselméletet. Később viszont Einstein nem volt hajlandó elfogadni a kvantumelmélet több fontos eredményét, mert ezek ellenkeztek korábban kialakított nézeteivel.

Mivel a valóság bonyolult, a gyakorlati életben a fogalmi megközelítés mindenképpen jogos. Megvan viszont az a hátránya, hogy ha kizárólag a fogalmainkból és a modelljeinkből alkotott nézetrendszerünk szemüvegén keresztül szemléljük a világot, kiderülhet, hogy torzít. A torzítás jellege és mértéke attól is függ, hogy milyen tapasztalatokat és milyen, mások által kimunkált véleményeket építünk be a világképünkbe, nézetrendszerünkbe.

Manapság általában elfogadják, hogy a modern ember világnézete természettudományos alapokon nyugszik. Az ezzel kapcsolatos felmérések azonban kiábrándítóak. A fizikai Nobel-díjas Leon Lederman professzor közöl egy esetet, amikor az amerikai Harvard Egyetem frissen végzett (de nem fizikai szakos) ifjú diplomásai közül megkérdezték 23 találomra kiválasztott személyt, hogy szerintük miért van nyáron meleg, télen pedig hideg. A természettudományos szempontból a helyes választ csak ketten tudták megadni.

Hasonló tapasztalatokért nem kell Amerikába mennünk, ilyeneket saját környezetünkbe is gyűjthetünk. Hiszen könnyen kerülhet szorult helyzetbe egy köztiszteletben álló jogászprofesszor vagy egy kitűnő szívsebész, amiket segítenie kell gimnazista fia fizika-házifeladatának megoldásánál, de annak építészmérnöknek vagy lézerfizikusnak a helyzete sem könnyű, akinek a gyermeke a biológia-tankönyvet lapogatva váratlanul megkérdezi, hogy mi a különbség a vitaminok, az enzimek és a hormonok között.

Ha a természettudományos ismeretek hiánya az egyetemi végzettségűek között is feltűnő, mit várhatunk azoktól, akik nem járnak egyetemre? Lehetséges-e természettudományos világnézet széles körű természettudományos ismeretek nélkül? Rendelkezhet-e megalapozott természettudományos világnézettel az a specialista szakember, aki más tudományos területeken tájékozatlan. Reménykedhetünk-e abban, hogy egy számunkra ismeretlen szakterület kutatási eredményei majd igazolják a nézeteinket?

Ha szembe akarunk nézni a fenti kérdéssekkel, arra a megállapításra juthatunk, hogy a természettudományos világnézet alapja általában nem maga a természettudományos ismeret, hanem sokkal inkább az, hogy az emberek elhiszik, amit a velük azonos világnézetű tudósok állítanak. A természettudományos világnézet így egyfajta modern vallás szerepét tölti be.

Ha ezek után azt gondolnánk, hogy a természettudományos világnézet általában megalapozott, megint csalódnunk kell. A vallásos emberek többsége ugyanolyan tájékozatlan a vallási kérdésekben, mint a „felvilágosultak” a természettudományokban. Ők is egyszerűen csak hisznek abban, amit a vallás tanít.

Pszichológiai tény, hogy az, ha az ember már kialakított magában valamiféle világnézetet, világképet, nézetrendszert, igyekszik ahhoz ragaszkodni. E ragaszkodás során próbáljuk a tapasztalatainkat beilleszteni nézetrendszerünkbe. Ez úgy történik, hogy ha valami olyat tapasztalunk, ami nézeteinket alátámasztja és megerősíti, azt igyekszünk megjegyezni, ha pedig egy tapasztalat a nézeteinket cáfolni látszik, igyekszünk megjegyezni, ha pedig egy tapasztalat a nézeteinket cáfolni látszik, igyekszünk az ilyen kellemetlen tapasztalás minél előbb elfelejteni. Az ember ugyanis akkor érzi magát biztonságban, ha a nézetrendszere szilárd, és arra, mint útmutatásra, támaszkodni lehet. Ez az oka annak is, hogy a legtöbb ember nem vásárol ugyan újságot, nem hallgat vagy néz olyan rádió- és tévéműsort, amelynek mondanivalója a nézeteivel ellenkezik.

A köznapi tapasztalásban általában keveredik a valóság, az illúzió, az érzékcsalódás és az előítéleteinkből eredő fantáziálás.

Leon Lederman egyszer ismeretterjesztő előadást tartott a részecskefizikáról. Az előadás végén egy idősebb hölgy feltette a kérdést:

„

-         Lederman úr, mondja meg őszintén, látott maga már egyáltalán valaha is atomot?

Lederman professzor egy darabig töprenget, majd visszakérdezett:

-         Mondja, asszonyom látta ön valaha is a római pápát?

-         Igen – Volt a határozott válasz -, éppen tegnap láttam őszentségét a tévében.

Dr. Lederman válasza:

-         Téved asszonyom, amit ön látott, az egy katódsugárcső képernyőjén pásztázó elektronsugár hatására felvillanó képpontok sorozata volt! De azért mégis jogosan feltételezte, hogy amit látott, az összefüggésben áll a római pápával. „

A nézeteinket érintő tapasztalatok hatásossága attól is függ, hogy azok milyen erősen hatnak az érzékszerveinkre. Az előttünk heverő kődarab létezését pl. nehéz kétségbe vonni, mert ha belebotlunk, megütjük a lábunkat. De ha valakinek azt mondjuk, hogy a Földön egy átlagos termetű felnőtt testfelületére kívülről mintegy 15-20 tonna légnyomás nehezedik, esetleg csodálkozni fog.

Az érzékszervi úton nem tapasztalható dolgok létezésének tagadása olykor tragikus következményekkel járhat. A csernobili atombalesetnél pl. egy egész tűzoltó brigád kapott halálos dózist, mert parancsnokuk nem hitte el, hogy a reaktortérben radioaktív sugárzás van. Előfordulhat természetesen az ellenkező eset is, nevezetesen, hogy olyasmit vélünk tapasztalni, ami nem létezik.

Ha nézeteinket sértő tapasztalás elkerülhetetlen és túl erőteljes, és azt nem tudjuk kimagyarázni vagy elfelejteni, konfliktusba kerülhetünk önmagunkkal. Íme, két példa:

„Amikor Galileit arra szólították fel, hogy bizonyítsa be a bolygók mozgásáról hirdetett nézeteit, ráirányította távcsövét a Jupiter holdjára, és azt ajánlotta a többi „nagyokosnak”, pillantsanak bele a távcsőbe. Ők azonban elutasították az ajánlatott. Nem vállalták a kockázatot, hogy a látvány esetleg megingatja hitüket.”

Másik példaként érdemes idézni azt a riportot, amelyet a Magyar Televízió mutatott be 1995. november 30-án.

„Egy 75 év körüli hölgy és egy 85 év körüli volt újságíró egy 1933-as eseményről beszélt. A hölgy akkor 13 éves volt. Egy reggel arra ébredt, hogy személyisége megváltozott. Nem tudott többet magyarul, viszont folyékonyan beszélt spanyolul, és azt állította, hogy ő egy többgyermekes családanya. Megadta madridi címét és saját spanyol nevét is. Később kiderült, hogy a megadott cím valóban létezik, és ott tényleg lakott egy ilyen nevű asszony, de a közelmúltban meghalt. A tévériporter megkérdezte az újságírót, aki annak idején a hírből világszenzációt csinált, hogyan magyarázza az esetet. A volt újságíró azt válaszolta, hogy nem tud és nem is akar semmiféle magyarázatot adni, sőt, igyekszik elfelejteni az egészet, mert ha csak eszébe jut, összezavarodnak benne a dolgok, és nyomasztó, szorongató érzései támadnak.

A világnézetünket alkotó nézetek, vélemények, előítéletek jelentős módon befolyásolják, gyakran teljesen meghatározzák értékrendünket, vagyis a tapasztalható dolgok fontossági sorrendjét.

Nézzünk erre egy érdekes példát:

„ Az 1900-as évek elején számos expedíció indult az ún. „primitív” népek tanulmányozására. Egy alkalommal Közép-Amerikában találtak egy néptörzset, amelynek tagjai borzasztóan szegények, de ugyanakkor nagyon egészségesek és hosszú életűek voltak. Nem volt ritka a 100-120 éves munkaképes, egészséges ember sem. A törzs furcsa szokásnak hódolt. Minden hajnalban, napfelkelte előtt a törzsfőnök és a varázsló vezetésével az egész törzs felgyalogolt a hegycsúcsra, és ott rituális szertartással megidézték a Napot. Ha ezt elmulasztanák, a Föld élőlényei elpusztulnának a hidegben és a sötétségben. Ezt a hivatást annyira komolyan vették, hogy az egész gondolkodásukat áthatotta a mély felelősségérzet, amely fontosabb volt a személyes sorsuknál. Ez a hit tartotta őket jó egészségben.

A valóságtól kialakított, magas színvonalon, alaposan kimunkált elméletek természetesen nagyon hasznosak lehetne a reális világ megértésében, de nem szabad elfelejteni, hogy az elmélet csupán a valóság leegyszerűsített képe, és nem azonos a valósággal, mint ahogyan a fénykép sem azonos azzal a személlyel, akit ábrázol.

A részletek a „Buddha és a részecskegyorsító- Párhuzamok a tudomány és az ősi, keleti tanítások között” c. könyvből valók!

sakmatt